Túri Zoltán szerk.: Tiszavilág. A Tiszazugi Földrajzi Múzeum Közleményei 2. (Tiszaföldvár, 2007)

ÉRTEKEZÉSEK - Szabó László: A Tiszazug állattartásának korszakai I. (XVIII-XIX. század)

******* 21. ábra. Idős juhász házaspár: mindketten terelőkutyával (Cibakháza, 1976. Fotó: Barna Gábor) hol annyira zabolátlan, hogy a szomszéd alig várja a másikat, míg gabonájába vágja a sarlóját, s már kévéi közt van jószágával, és ha egyszer valamely dűlőben megindul a takarás, tulajdon földjén nyakra-főre sietni kell a gazdának, akár készüli el tökéletesen a gabona, akár nem; különben csakis a felszabadulás jussán kárpótlás nélkül összetöretik a lábon talált vetést; hogy a kévék betakarodjanak, azt várni ritkaság. Különösen a juhászokkal van e végett sok ízetlen> ,.27 seg. Az uradalmi juhászainak megfelelő nagyságú legelői voltak, de az állattartásnak ez az ágazata nem volt eléggé jövedelmező. Úgy tartották, hogy a juhászat akkor fizetődik ki, ha nem költenek rá, azaz a hagyományos módon tartják és pásztorolják. A fajtaváltás a juhászaiban lényegében a XIX. század utolsó évtizedére már teljesen végbement. A merinói juhok gyapjúja azonban csak egy ideig hozott magasabb jövedelmet, és a későbbi évszázadban is állandóan ingadozott a gyapjú iránti 22. ábra. Öreg juhász jellegzetes kalapban, dohányzacskóval (Tiszakürt, 1977. Fotó: Szabó László) kereslet. Juhot a paraszti gazdaságokban vágásra szinte mindenütt tartottak, s a paraszti ünnepi táplálkozásban kitüntetett szerepe volt a Tiszazugban, a Nagy- és Kiskunságban, Mezőtúron, de a környező mezővárosokban is. A lakodalom, halotti tor, keresztelő, a református vallású vagyonosabb gazdáknál a névnapok, katolikusoknál a búcsúk fő étele a birkapörkölt, a birkatest volt. Ez a XX. század elejétől sorra alakuló egyletek, körök, testületek kiemelkedő, sokszor egyetlen fogása, csakúgy mint később a zárszámadások, kisipari szövetkezetek, nagyobb kulturális rendezvények vacsoráinak, társadalmi ünnepek étlapjának hagyományos része. A régiek emlékezete szerint a homoki legelők — ahová a XIX. század utolsó harmadában szőlő- és gyümölcsöskerteket telepítettek — nem voltak alkalmasak birkalegelőnek, mert a királytövis igen szúrós, tollas, buzogány alakú termése a kisszájú birkát minduntalan felsebezte, körme közé szorulván lesántulást, büdössánta betegséget okozott, ugyanakkor kiirthatatlannak bizonyult. Az uradalmi legelőkön farazatos nádtetejű, belülről gyakran sárral letapasztott, nagyméretű, vályogfalú, 5- 600 birkát is befogadó úgynevezett szerfás hodályok épültek. Fogadott juhászok őrizték és gondozták az állatokat, akik egyben kisebb betegségeiket is gyógyították, így nem szorultak állatorvosra (himlő, kergeség, büdössántaság, a száj és nyelv sebeinek gyógyítása). A pásztorok a Tiszazugot — a Nagy- és Kiskunsághoz, mezővárosokhoz képest — másodrendű legelőterületnek tartották, ahová általában a munkát nem kapó vagy gyanúba keveredett juhászok, egyéb pásztorok kerültek. Igazi vagyonos, magatartivá lett számadókról nem sikerült adatokat gyűjtenünk. A juhászok ennek ellenére megbecsült embereknek számítottak a falu társadalmában. Szerszámaikat (csengő, kolomp, pergő, kampó) a túri, szen27 SELMECZI L., 2001. 371. o. idézi Galgóczi Károlytól, és magyarázza a már említett dobolási könyvek vonatkozó adatait.