Túri Zoltán szerk.: Tiszavilág. A Tiszazugi Földrajzi Múzeum Közleményei 2. (Tiszaföldvár, 2007)

ÉRTEKEZÉSEK - Szabó László: A Tiszazug állattartásának korszakai I. (XVIII-XIX. század)

tesi, csongrádi és a kecskeméti vásárokon szerezték be, az állatokkal együtt adtákvették, csakúgy mint a gulyások, csikósok, illetve főként a parasztgazdák. Fellelhető azok között az úgynevezett oláh csengő éppen úgy, mint a kecskeméti vagy békési, illetve a kunhegyesi, tiszaigari kampó is. A birkanyírók Békésből jártak át, s akár az uradalmakhoz, akár az egyes gazdákhoz évente viszszatért ugyanaz a csapat. A birkatartás csak néhány család esetében vált a paraszti gazdaság szerves részévé.

28 A lúd- és libatartásról Major Bálint külön is megemlékezik. Az állatokat falkákban, minden család maga őrizte. Egy kisebb vizes, mocsaras rész elegendő volt, nem különítettek el állandó legelőt számukra. A szárnyasokat ősszel kicsaphatták az ugarra, illetve közvetlenül aratás után a tarlóra. A visszaemlékezésekből arról ugyancsak tudunk (nemcsak a Tiszazugban, hanem végig a Tisza mentén), hogy a ludakat őrizetlenül hajtották be egy-egy területre, ahol gondozás nélkül is megéltek, de hívó szóra kimentek maguktól, mert megismerték a gazdájuk hangját. Az így kint hált ludak a vadludakkal is keveredtek. A vízszabályozásokat követően a tartásnak ez a módja felerősödött, mert a holtágak megnövelték a lúdtartás lehetséges területét. A XIX. század végétől a Tiszazug lúdtartására is ösztönzőleg hatott felvásárlásaival a kiskunfélegyházi Schneidcrcég. Néhol elkülönített liba28 SZMNA 29. kérdéscsoport 23. ábra. Útszélen legeltető juhász a kutyájával (Tiszakürt, 1978. Fotó: Szabó László) 24. ábra. Pásztorkutya a sózóvályúk között (Tiszakürt, 1978. Fotó: Szabó László) 25. ábra. Pásztorkutya szeges nyakörwel (Tiszakürt, 1978. Fotó: Szabó László) legelők voltak. A birtokosok megengedték, hogy a tarlón legeltethessen a lakosság azután, amikor már a termést elcsépelték (addig néha megdézsmálták a keresztben álló gabonát). A gyermekek (6-10 éves lányok, fiúk) hosszú fehér lepedőcsíkot kötöttek botjukra, s azzal terelték a libákat. A többi baromfi ellátása napközben a 8-12 éves lányok, olykor a fiúk és az erősebb munkát végezni nem tudó öregek (asszonyok, férfiak) feladata volt. A kamrában egy rendszerint tető nélküli, ócska ládában tartották az árpát, a kukoricadarát, amit használt zománcos mérőedénnyel adagoltak és szórtak a tyúkok elé. Az ügyesebb, nagyobb lányok — rendszerint az öregek felügyelete alatt — kaszakéssel aprították fel a megszedett csalánt, disznóparajt, és keverték be darával, árpával, korpával a kiscsirkék, -kacsák, -libák számára, kupával adagolták a vályúkba, ócska fazekakba. A csirkeitatóban a víz pótlása szintén az ő feladatuk volt. Ez nyáron ma is általánosan így van. A téli munkamegosztás az iskola miatt egészen más lett, mint korábban volt. Több helyen (Nagyrév, Tiszainoka, Tiszakürt) a legutóbbi időkben is találkoztunk olyan esetekkel, amikor a húsvét táján összegyűjtött vadkacsatojásokat kikeltették, a repülni nem tudó kiskacsák szárnyát visszavágták, s azokat a baromfiudvarban tartották. Ezek elkülönültek a többi apróléktól, s egy csoportban jártak. Mindig volt vágásra