Drávucz Éva - Tóth Marianna - Horváth Marianna: Az óvodák fejlődése lakóhelyemen a felszabadulástól napjainkig (2018) / 1658-2018
Özv. Dénes Sándorné, nyugdíjas, vasdiplomás óvónő a követ kező képpen nyilatkozik a Szolnok Megyei Néplap ujságiró jának: Negyvenhat év a gyermekek között Vasdiplomás óvónő Jászladányban mOoÁt. Egy kopottas asztalon négy oklevél. A kissé megsárgult, az idő múlását magán viselő első az arany, aztán a gyémánt, és a vasdiploma. „Dénes Sándorné Cseh Anna óvónőnek, aki az esztergomi Érseki К isdedóvónő-képlő Intézetben 1915. június 18-án 65 éve szerzett oklevele alapján vas oklevelet kap.” — A szarvasi óvónőképzőben kaptam az elmúlt hónapban — mondja Annus néni, miközben az ünnepség színes fényképei is előkerülnek. — Nézze, milyen aranyos gyerekek adták át a virágot. Olyan megható ünnepség volt, hogy napokig nem szabadultam a hatása alól. — Kevesen dicsekedhetnek a pedagógusok, óvónők közül Ilyen oklevéllel. De hogyan vezetett az út az első megszerzéséig? — Négy évvel az ezredforduló előtt születtem Jászladányban. A legkisebb, a kilencedik gyermek voltam a családban. Szüleim tanyán gazdálkodtak, de a faluban is volt házunk. Az öt elemit Ladányban jártam, majd polgáriba Jászberénybe kerültem. Az esztergomi tanulmányaimat 1913-ban kezdtem el. Akkoriban kétéves volt az óvónőképzés,' és természetesen sok mindenben eltért a maitól. Például hegedülnünk is kellett. Eleinte nehezen ment, de mikor hazajöttem, szünidőben a falu cigányprímásától órákat vettem. Igaz, az elmélethez nem sdkat értett, de fül után mindent eljátszott, s gyakorlatban sokat segített. — Okleveles óvónőként szülőfalujában kezdte a munkát? — Igen, de tanítanom kellett egy tanyasi iskolában. Elégedettek lehettek velem, mert javasolták, maradjak ott, végezzem el a tanítóképzőt. Engem azonban a tanult hivatásom jobban érdekelt. Tíz évre Szabolcs megyébe, Jármiba kerültem menhelyvezetőnek, ahol hetven-nyolcvan gyerekkel kellett foglalkoznom. A munkában örömet találtam^ de mindig vágytam vissza a Jászságba. Ez az álmom 1937‘ben teljesült. Ettől kezdve a nyugdíjig szülőfalumban dolgoztam. — A hosszú és szép pályának bizonyára voltak nehéz időszakai is. — A legnehezebb 1944-től 49-ig tartott. A front után üres * terem fogadta a gyerekeket. Műsoros esteket, bálákat rendeztünk, hogy az alapvető szükséges dolgokat beszerezhessük. Még szék sem volt! Ráadásul nyáron, dologidőben száz, kétszáz gyereket bíztak gondjainkra, s csak ketten voltunk a dajkával. Két' "csoportra” osztottam a csemetéket, s felváltva tartóttam a foglalkozásokat. A játékokat saját maguk készítették abból, ami épp otthon, a ház korul akadt. Egyszerű dolgok voltak ezek, de annál kedvesebbek. — Hatvanhat éves' volt, mikor nyugdíjba ment. — Még akkor sem ukartak engedni. Negyvenhat évet dolgoztam. Nekem soha nem esett nehezemre a munka. 'szerettem, s ma is szeretem a gyerekeket. Kedvességüket., bájosságukat, amit lelkiekben adni tudnak, semmi /máshoz nem lehet" mérni. Mostanában mindig hívnak, látogassam meg őket. A vezető óvónő is tanítványom volt. Amikor látom a szép é£üW^_jizujl^ két, bútorokat, kicsi j. szivem^rnert^ .hogy milyen körülmények' kozott kellett néküMt..Sfig1 szór dolgoznunk. De egy‘ben örülök is, hogy az óvó-* nőknek ma már sokkal könnyebb. V. Fekete Sándor
