A 2013. évi tiszaföldvári utcanév változásokkal kapcsolatos Ideiglenes Bizottság anyagai, előterjesztések, határozati javaslatok (2013) / 1590-2013
175 éve jött létre Tiszaföldváron a Szükség Hombár (Tiszaföldvári Polgári Társulati Alap) 1937. augusztus 22-én a tiszaföldvári Szükség Hombár létrehozásának 100. évfordulóján nagyszabású centenáriumi ünnepséget tartottak az Apolló Filmszínházban. A rendezvényen a helyi potentátokon kívül részt vett a főszolgabíró és a kerület országgyűlési képviselője is. Dacára annak, hogy esős idő volt, rajtuk kívül is sokan tiszteletüket tették a megemlékezésen. A mai olvasóban joggal vetődik fel a kérdés, miért tartották eleink szükségesnek és kötelességüknek, hogy oly nagy tisztességgel üljék meg ezt a kerek évfordulót, ahogyan azt tették? A továbbiakban erre igyekszünk választ adni. Azt, hogy mi is volt a Tiszaföldváron „istenes intézmény”-nek nevezett Szükség Hombár, s hogy milyen jelentőséggel bírt a település történetében, megtudhatjuk Szabó Gyula helybeli református kántor „Visszapillantás a Tiszaföldvári Polgári Társulati Alap egy évszázados története” című munkájából. A forrásértékű mű a TPTA kiadásában jelent meg, 1938-ban, György József nyomtatásában. A másolata és még jó néhány, a témával kapcsolatos írás, illetve forrás fellelhető és kutatható a Tiszazugi Földrajzi Múzeumban. Lássuk, hogyan keletkezett és mivé terebélyesedett a Szükség Hombár fennállásának egy évszázada alatt. A feljegyzések szerint 1836-ban igen szűk esztendőt kellett megélniük a tiszaföldváriaknak. Már-már az éhínség fenyegette a település legszegényebbjeit. Báró Podmaniczky János, a község földbirtokosa „száz ezüst forintokkal” segítette meg a szükséget szenvedőket. A pénzből természetesen gabonát vásároltak és kiosztották a szegények között. 1837-ben éppen az ellenkezője történt az előző évinek: bőséges gabonatermés volt a község földesurának birtokán. A visszaemlékezések szerint olyan nagy volt ez a bőség, hogy a termés betakarítása is gondot okozott az egyébként kitünően gazdálkodó földbirtokosnak. Az maradt meg a földváriak hagyományában, hogy a jobbágyok uruk segítségére siettek. Ha ez tényleg így volt, ez már önmagában is történeti érdekesség. Ebben az időszakban Tiszaföldváron és környékén már igen nagymértékű volt a zselléresedés, tehát az elszegényedés. Ennek enyhítésére, tehát a rászorulók folyamatos megsegítése céljából „Méltóságos Aszódi Szabad Báró Podmaniczky János Úr Eöméltósága........tenni akarván, Tisza-Földváron a szűkölködő emberiség javára állandóan fel maradandó Szükség Hombárt létesített...”. Egyébként ugyanígy járt el másutt lévő birtokain is (Gyöngyös, Gyón, Rákoskeresztúr). Az „istenes intézmény” létrehozásával konkrétan az volt a célja, hogy a gabona árából és annak tőkejavaiból alacsony kamattal kölcsönhöz jussanak az arra valóban rászorulók. 500 csomó (kereszt) gabonát és 2000 forintot áldozott erre. Az elöljáróság ezt 200 köbölre (1 köböl kb. 115 liter) kibővítette és más adakozók is gyarapították az induló tőkét biztosító gabonamennyiséget. 31 ilyen felajánló nevét örökítette meg az alapítólevél, közöttük Fekecs, Néposz, Bohus, Kalóz, Köles, Nyitrai és Bajkai nevűeket. Földváron ma is ismert neveket soroltunk fel. A Szükség Hombár az elkövetkező időkben kitűnően teljesítette a szociális célzatú feladatát, azaz segítségére volt a „valódi szűkölködőknek”. Azt azonban akkor, a század 30-as, 40-es éveiben még senki sem gondolhatta, hogy néhány évtized múlva, a felgyorsuló polgári
