A Hármas-Körös jobb partjának tájvizsgálata a Gyigerzugi- és a Betekints-holtág közötti szakaszon (Tiszaföldvár, 2010) / 1517-2010
A középkor évszázadaiban az alföldi táj kanyargós vízfolyásokból és nagy kiterjedésű mocsarakból álló vidék volt, melyen nemcsak a folyóvizek romboló-építő munkája okozott változásokat, hanem a megújuló árvizek rohama is. A folyók medre többször változott, a meanderágak egyre szaporodtak, nőttek, lefűződtek, majd a víz új utat tört magának. Az árvizekből lerakódott iszapréteg kiszáradva földművelésre biztosított lehetőséget, az alacsonyabban fekvő részeken viszont a legelők és mocsári erdők adtak bőséges táplálékot a földterület lakóinak. Nem csoda tehát, hogy a Körösök vidékén az újkőkortól kezdve állandósult a lakosság, de az ember természetátalakító tevékenysége csak az elmúlt 500 évben kezdte éreztetni hatását. Kezdetben csak felhasználták, „élték" a folyóvizek nyújtotta javakat, később a hozamot mesterséges beavatkozással növelték. Erre először minden bizonnyal a halászat területén került sor, a rekesztés (vejszézés) formájában, a Vesze falunév is ennek emlékét őrzi. A folyóvizeknek más hasznosítási formái is léteztek. A vízzel szoros összefüggésben voltak a rétek, mocsári erdők, a mocsarak és a közöttük megbúvó szárazulatok, szigetek. Utóbbiakon falvak települtek és szántóföldi művelés is folyt. A mocsarak gazdag élővilága táplálékot is jelentett. Az erdők is összefüggtek a vízjárással, nemcsak vadászati lehetőséget, faanyagot szolgáltattak, hanem búvóhelynek is megfeleltek. Az erdei makkoltatásra országos viszonylatban is egyike az első adatoknak a dobozi disznópásztorok említése 1075-ből. A vizenyős rétek ugyanakkor a legeltető, rideg állattenyésztésre nyújtottak lehetőséget (DÓKA 1977). A 13. század közepétől már voltak vízimalmok is, melyek száma rohamosan gyarapodott. Ezek többségénél a folyót teljesen elgátolták, a vizet zsilipen engedve a kerékre. Ugyancsak az Árpád-kor közepén jelentek meg a révek, kompok, majd hidak is. A 16. században már olyan hidakat építettek magas, feljáró töltésekkel, melyek ellenálltak az árvizeknek. A víz hasznosításának magasabb rendű formái voltak a fürdők, melyek már a 16. század első felében megjelentek a nagyobb városokban, de kétségkívül a török alatt terjedtek el szélesebb körben. Ide sorolhatjuk a kutakat is, melyeket nemcsak a folyóvizektől távol létesítettek, továbbá a városi „csorgókat", amilyenek például Váradon is megtalálhatók (DÓKA 1977). A török hódoltság ideje alatt a táj szinte teljesen elnéptelenedett, és még a török kiűzése után is évtizedekig szinte lakatlan volt. A megmaradt és lassan visszaszivárgó őslakosok valamint a peremterületekről érkező (szláv és erdélyi) népcsoportok rétgazdálkodás mellett szilaj pásztorkodást is folytattak. A 18. század végére a lakosság számának növekedése miatt fellendült a szántóföldi gazdálkodás. A megtermelt gabonát 13
