Németh Gyuláné: Túrák a Bükkben és táborok Odorváron (Tiszaföldvár, 2009) / 1457-2009
kaptak az előző tábor résztvevőitől. A tábori hangulat szinte már ekkor kialakult. Megbeszéltük a táborrend bizonyos pontjait, a többit a helyszínen. Ezek föleg a gyerekek biztonságára, épségére, egymás segítésére, fegyelemre, a tábor rendjére, tisztaságára, élelemmel, vízzel való ellátására vonatkoztak. A tábor mindenki által megismert kisebb környezetén kívül csak bejelentéssel és legkevesebb 2 tanuló mehetett. A visszatérés megbeszélt időpontját be kellett tartani. Többnyire jó szívvel tettek eleget ennek az elvárásnak, megértették, miért van rá szükség. Legtöbbször én tartózkodtam a táborban, én tartottam számon ki, merre jár. Elvárás volt, hogy úgymond mindenki önellátó legyen. Ne várja el másoktól a kiszolgálást, de legyen kész a társak segítésére. Pl. íőzési, takarítási teendők megosztása, távol lévők sátrának bezárása, kiterített ruháinak beszedése, ha elered az eső, stb. Ébresztő és takarodó csak kivételes esetben volt, általában nem. A csoportok megbeszélés szerint keltek korábban, vagy később, de 8 órára igencsak mindenki talpon volt és indult dolgára. Este a tüzek gondos eloltása után 10-11 óra körül ki-ki ment a sátrába és csend lett. Nagyon fontosnak tartottuk a növények és állatok védelmét, a tábor tisztán tartását Nem tördeltük, szaggattuk a növényeket, nem pusztítottuk az állatokat Jól megfértünk a forrásban található fonálféreggel (gordius aquaticus), vakrákkal, a latrinák környékén szorgoskodó ganajtúró bogarakkal, a néhanapján megjelenő erdei siklóval, az esténként csapongó denevérekkel és az első években szép számmal fölöttünk keringő ölyvekkel. Két fészekről is tudtunk, soha, senki nem bántotta. A forráshoz igyekeztünk minél csendesebben menni, hogy állatokat láthassunk. Néha sikerült is találkozni egy-egy vaddisznóval és fürge, csíkos malacaival. Az élmény egy villanás volt csupán, néhány másodperc alatt el is tűntek a szemünk elől. A barlang bejárata közelében előfordult, hogy valaki muflont látott. A szemetet a kijelölt helyen gyűjtöttük, a sátraktól távolabb egy gödörben. Az első években az élelmiszer ellátás nagyon nehéz volt. A tábor lakói közül ketten csaknem naponta mentek Bükkzsércre utánpótlásért. Ők vitték postára és hozták onnan a haza írt és otthonról érkező leveleket. Ezt a naponkénti járatot főleg Lajos bácsi szorgalmazta. Jelentősen megváltozott a helyzet amikor utat dózeroltak a hegyoldalba. Erre 1967-ben került sor. Ettől kezdve mi a táborig mentünk személykocsival, és Gyula néhány naponként le tudott menni Felsőtárkányba kiegészíteni készleteinket. Később, amikor már teherautóval „költöztünk" fel, itthonról vittünk több élelmiszert és a felsőtárkányi Kohári Károly pékmesternél előre rendeltünk kenyeret levélben. Ezt a táborija menet felvettük. A továbbiakban is ő sütötte nekünk a finom, friss kenyeret több éven át Amikor Gyula megérkezett az új kenyérszállítmánnyal, 4-5 táborlakó csatárláncba állva beadogatta a raktárba az illatozó, étvágygerjesztő kenyereket. Ha ez éppen ebédidő tájt volt, közkívánatra meleg zsíros kenyér volt az ebéd Egy alkalommal ajándékba kaptunk két nagy nylon szatyor szépen megkelt kenyértésztát. A nagy tábori asztalt leterítettem fehér abrosszal, azon nyújtottam ki lángosnak. Hamarosan sercegett a bográcsokban az olaj és nagy lakmározás kezdődött. Megkínáltuk az éppen ott lévő igazgatónkat, Huszár Lászlót és helyettesét Nagy Imrénét is. Az itthonról vitt konzerveket, tartós élelmiszereket jó előre megrendeltük valamelyik helyi üzletben, de soha nem lehettünk biztosak benne, hogy időben minden megérkezik. A táborban az élelmezés elég sajátos volt. Kenyeret, kekszet, marmeládot mindenki étvágya szerint fogyaszthatott. A megszegett kenyér fogytáig nem volt szabad újat megszegni. ( Ezt nem mindig tartották be.) A konzerveket személyre kiszámolva adott helyre kiraktuk. Mindenki maga melegítette, készítette el tetszése szerint, amikor akarta. Kilós löncshúsból, kolbászfélékből centiben adtuk meg az adag mennyiségét. A konzervdoboz mindkét végét felbontottuk, vágódeszkát, vonalzót kést mellékeltünk. Mindenki maga mérte ki a jussát. Soha nem fordult elő, hogy valakinek ne jutott volna, mert az élelmesebbek elkapkodták. Amíg vonattal utaztunk és a táborba gyalog mentünk fel, bizony a személyes holmikon kívül nem sok mindent vihettünk. Több lehetőségünk volt már akkor, amikor a bükkzsérci 6
