Németh Gyuláné: Túrák a Bükkben és táborok Odorváron (Tiszaföldvár, 2009) / 1457-2009

Úgy éreztem szavaim termékeny talajra hullottak. A gyertyák lobogó fénye csak halványan világította meg az arcokat. így nem láthattam, de éreztem, hogy most senki nem fakadt elnéző mosolyra. Az első leckét megtanultuk. A még előttünk lévő nehezebb szakaszokat szerencsével bejártuk. Sem akkor, sem a következő leszállás alkalmával senkinek nem történt semmi baja. A barlangjárás táborunk egyik legnagyobb élménye maradt. A lent látottakat és a lemászás egy-egy humorosabb epizódját (a nadrághullást, egy nagy értékű testrész veszélyben forgását, a szép kerekded, cici alakú cseppkő melegítő hatását, stb.) még sokáig emlegettük. Ide kívánkozik még az a történet, amit Szécsényi György barátunktól, Bükkzsérc természetrajongó református lelkészétől hallottunk. A barlang eddigi legalsó, harmadik szintjébe csak úgy tudtak valamikor lejutni, hogy a levezető keskeny rést hosszú, nehéz munkával járható méretűre tágították. Ez a kemény kőben csak vésővel, kalapáccsal sikerült. Végre leereszkedhettek a keskeny nyíláson. Megilletődve néztek szét a szép cseppkődrapériákkal díszített folyosóban. Úgy érezték, olyan helyen járnak, ahova ember még nem tette be a lábát és ez csodálatos volt. De nocsak! Mi ez itt a falon? Simára kent agyag, rajta két név: Keller és Vida, meg egy dátum, talán 1939. Az előbbi csodálatos érzést a csalódottság váltotta fel. Hát mégsem ők az elsők. No, de hol jöttek le, akik előttük jártak? Hiszen a rést ők tágították járhatóvá. Másik bejáratot azóta sem sikerült találni. Érdekes lenne megkeresni! Németh Gyula Sziklamászás viszontagságokkal A délután közepén még olyan melegen süt a nap, hogy sátraink között is fürdőruhában lehetünk. Eszünkbejut az előző évi nagyszerű leereszkedésünk a Hór-völgybe a sziklákon, és nyomban elhatározzuk, hogy „sétára" indulunk a vár sziklás oldalán. A két Pista csatlakozik hozzánk. így négyen indulunk a megszokott ösvényen fel az oromra, majd az Oszla felőli sziklákon lépdelünk lefelé. Nem sietős az utunk. Lépten-nyomon megállunk gyönyörködni a szemközti hegyoldal, vagy a lábaiknál lévő növényzet szépségében. Egy-két felvételt is csinálunk. Még nem jutottunk messzire a táborhelytől, máris tudjuk, hogy könnyelműek, meggondolatlanok voltunk, hogy fürdőruhában indultunk el. Nem azért, mert hideg van, hanem azért, mert egyre gyakrabban kerül utunkba egy-egy vadrózsabokor. Visszafordulni nem akarunk, inkább vállalunk egy-két csikarást, kerülgetjük a bokrokat, amennyire lehet. Hol kényelmes vízszintes, vagy csaknem vízszintes kőpárkányon visz utunk, hol lépcsőkön lépegetünk lefelé, de olyan is előfordul, hogy négykézlábra ereszkedve nyújtogatjuk lábainkat egy biztos fogás után. Előbb én haladok elől, Gyula a sereghajtó, majd lemaradok fényképezni és ettől kezdve, én mászok a sor végén. Egyszer csak megáll a menet. Igen meredek, görgeteges lejtő terül el előttünk, melyet nem tudunk kikerülni. Nem megmászhatatlan, hiszen olyan nincs is, de mi nem vagyunk gyakorlott hegyen járók. Gyula számított ilyen helyekre és hozott kötelet, mely a barlangban már jó szolgálatot tett. Mindjárt előveszi, és a kötél mellett kapaszkodva mindhárman leereszkedünk, majd ő is óvatosan lemászik. Tovább már nem annyira nehéz a terep. Kötélre nincs szükség. Minél lejjebb érünk, annál apróbb kövek görögnek talpunk alatt, egyre több a fa és bokor. Jobbra mellettünk egy kb. 10 m magas sziklát pillantunk meg. A földön muflontrágya. Arra nem számítunk, hogy állatot látunk, mert nem voltunk elég csendesek. De az is izgalommal tölt el bennünket, hogy olyan helyen mászkálunk, ahol esetleg pár perccel előbb ezek a jól ugró hegyi állatok tanyáztak és csak közeledtünkre futottak el. Megkerüljük a sziklát, melyet pár méter széles, kicsit lejtős kőpárkány vesz körül. A szikla fölső része kifelé hajlik, eső ellen jó védelem 17