Németh Gyuláné: Túrák a Bükkben és táborok Odorváron (Tiszaföldvár, 2009) / 1457-2009
Igen meglepődtem, mikor Imre az alkonyi napsütésben egy csokor mezei virággal jött sátrunk elé. A csokor maga nem volt meglepetés, mert beszerzőink többszőr lepték meg a tábor nőtagjait igen változatos vadvirágokból kötött csokrokkal, melyeket a faluból hazafelé jövet szedtek. Az időpont volt szokatlan és csak akkor értettem meg miért kapom, amikor gratulált a csokrot átadva névnapom alkalmából. Örültem a figyelmességnek és mosolyogtam tréfás dorgálásán, melyet Gyula kapott tőle, mivel elfelejtkezett a „családi ünnep"-ről. Ezt követően hamarosan majdnem megüresedett a tábor. Minden tanuló az oromra ment, ami nem lett volna feltűnő, hiszen a napot búcsúztatni és az estével érkező csillagokat, vagy a gomolygó ködöt fogadni szinte menetrendszerűen feljártunk. Most kissé mégis csodálkoztunk, mert a tűzön rotyogó paprikás krumplit, és a fövő teavizet hagyták ott, amit máskor gondosan őrizni szoktak. A titok megfejtésén azonban nem kellet sokáig gondolkoznunk, mert az orom felé vezető ösvényen megjelent a kis csoport, Keller Jóska vezetésével, aki nem éppen vézna termetéhez méltó méretű, szép, lapos felületű kődarabon, mint tálcán, valóságos sziklakertet hozott. Elénk érve megálltak és Papp Pista a sorból kilépve kisfiús bájjal szavalta el a kicsi szívem, kicsi szám kezdetű köszöntő versikét, majd mikor végére ért, Jóska angyali mosollyal nyújtotta át a sziklakertet, melyet azért nem mertem átvenni, mert féltem, hogy nem bírom el, és a lábamra ejtem. Nagy derültség támadt, mikor arra hivatkoztam, hogy a kezemben lévő paradicsomot nem tudom hova letenni asztal híján. Kis évődés után sátrunk elé helyezték a kb. 20 kg-os kőtálcán díszlő kis kertet, majd futottak menteni a közben igen erős fövésnek indult vacsorát. Sajnos a követ nem bírtuk haza hozni, de a rajta lévő növényeket dobozba csomagolva elhoztuk, és itthon sziklakertünkben elültettük. A kövirózsák a következő években még virágot is hoztak. Németh Gyuláné A barlangban Az Odorvár oldalában nyíló nagy barlangban kétszer voltunk lent. Mivel a csoport tagjai közül Lajos bácsin kívül senki nem vett még részt kiépítetlen barlang bejárásában, az első leszállás előtt alapos megbeszélést tartottunk. Elhatároztuk, hogy egy embert biztosítónak a bejáratnál hagyunk. Vele a lent lévők halló összeköttetést tartanak fénn. Mindenkinek igyekeztem jól emlékezetébe vésni, hogy a barlang veszélyes hely, hogy minden mozdulatot, lépést jól meg kell fontolni, hogy minden elhamarkodott cselekedet végzetes következményekkel járhat. Még a felszínen kipróbáltuk a kötélbiztosítás legegyszerűbb formáját, amit a csoport tagjai egy kis elnéző mosoly kíséretében egymás között túlzónak minősítettek. Az első leszállásban hatan vettünk részt. Lajos bácsi, Dóra, Jóska, Imre, Pista és én. Felszerelésünk két tízméteres, kb. 10 mm átmérőjű kötél, egy 20 méteres 6 mm átmérőjű zsinór, néhány zseblámpa, sok gyertya, gyufa, egy védősisak és egy tűzoltócsákány volt. Ruhával nagyon rosszul voltunk ellátva. Csak két öltözet barlangruhánk (értsd, már semmi másra nem alkalmas öltözék) volt. Ezek egyikét én használtam, mivel a terv szerint nekem kell majd leghosszabb ideig lent tartózkodni. A másikat talán Pista vette fel. Dóra rászánta a melegítőjét, a többiek elhatározták, hogy nem fognak fázni és a barlang szájánál lerakták féltettebb ruhadarabjaikat. Legfeltűnőbb Imre öltözéke volt, aki egy szál fürdőnadrágban, fején katonai rohamsisakkal bújt le a bejárati nyíláson. Meg is fázott alaposan. Mire vagy két óra múlva feljött úgy vacogott, hogy tán a nevét sem tudta volna leími. De nem lett semmi baja és a második leszállásban is töretlen lelkesedéssel vett részt. A leereszkedést én kezdem meg. Sapkám alá teszek két gyertyát, egy doboz gyufát, derekamra kötöm az egyik tízméteres kötelet, ráakasztom a tűzoltócsákányt. Előző napon már jártam lent. Három kövesdi diák mutatta meg a lejáratot. így tudtam, hogy az első szakaszon 15
