Gálik András: A Homoki Gyógypedagógiai Intézmény fél évszázada (Tiszaföldvár) / 0767-2002
A Homoki Gyógypedagógiai Intézmény fél évszázada Mégis, kiért szól a harang? „Senki sem különálló sziget; minden ember a kontinens egy része, a szárazföld egy darabja; ha egy göröngyöt mos el a tenger, Európa lesz kevesebb, épp úgy mintha egy hegyfokot mosna el, vagy a barátod házát, vagy a birtokod... ezért hát sose kérdezd, kiért szól a harang: érted szól." (John Donne (1572-1631.) nyomán Ernest Hemingway) Már az 1900-as évek elejétől fiatalkorúak nevelését szolgálta a Beniczky-kastély barokk épülete, melyet az 1800-as évek közepén építtetett a Beniczky-család. Ez volt a család nyári rezidenciája. Mostanság csak régi fotók, s néhány ódon fal emlékeztet az eredeti kastélyra, mely 1950-től állami gyógypedagógiai intézetnek ad helyet. A történet egy családi drámával kezdődött: Homok-Puszta birtokosa a Beniczky-család volt. A család utolsó férfi sarja, Beniczky István, ifjú hitvesével Waldeck Valéria grófnővel tengeri utazásra indult. Singapour mellett hajótörést szenvedtek, s mindketten a tengerbe vesztek. (A helyi legendák és szájhagyomány alapján sokan úgy tudják, hogy a Titanicon vesztették életüket.) A család a tragédia után - a fiatalok emlékére - alapítványi célokra ajánlotta fel a kastélyt a hozzá tartozó 30 hold földterülettel együtt. Elsőként a Fehér Kereszt gyermekszanatórium kezdte meg berendezkedését, de a megnyitásra a „Nagy Háború" (I. világháború) miatt nem került sor. A következő szakasz már közelebb áll a gyógypedagógiához. Ugyanis a Frim Jakab által 1898-ban alapított Szeretet Szövetség közvetlen kapcsolatba került az alapítvánnyal, s az elmebetegek részére alapított „menház" ápoltjait Homokra költöztették. Bár anyagi támogatás híján elég hamar kiürült az intézet, mégis ez tekinthető a homoki intézmény szakmai elődjének. A '20-as évek elején az Országos Gyermekvédő Ligához került az intézmény, melyet a Katolikus Patronázs jóvoltából a Sopron megyei Lorettemből 1923-ban menekülő magyar „iskolatestvéreknek" engedték át. Az ő védnökségük alatt kezdte meg működését a „Beniczky Fiúotthon". Csekély állami támogatás mellett neveltek árvákat, félárvákat, hadiárvákat és menhelyi gyerekeket. A tanulók között - kevés számban - értelmileg sérült fiatal is volt. A képzés fő vonala az elemi, polgári és ipariskolai képzés. Az erdei tölgyfák alatt ma is háborítatlanul alussza örök álmát két iskolatestvér, akik haló porukban is ragaszkodnak ahhoz a helyhez, ahol éltek és alkottak. A jelenleg itt élő gyerekek tudják, hogy kiket takarnak a pici sírok, s becsben tartják, ápolják őket. Az 1950. decemberében végrehajtott államosítás gyökeres változásokat hozott az intézmény életében. Nemcsak azért, mert a Beniczky Fiúotthonból Állami Gyógypedagógiai Nevelőintézet lett, hanem azért is, mert a heterogén értelmi szintű „gyerekseregnek" megfelelően párhuzamosan általános és gyógypedagógiai oktatást is kellett biztosítani. Az induló létszám 100 fő körül volt, az összetétele igen vegyes: a „surmó" parasztgyerektől a városi „nehézfiún" át a belvárosi „vagányig" mindenféle ifjú ember megtalálható volt Homokon. Egy azonban közös volt bennük: a kopaszra vágott haj és az „egyenruha". (Jellemzően a helyiek csak „beniczkis"-nek titulálták azokat, akik kopaszra nyiratkoztak. A „csikófrizura" csak később vált divattá.) Nagyon kemény időszak volt akkor, amit a korabeli igazgató jelentése is tanúsít: „...öt tanterem felszerelése hiányzik... A fegyelem és a fegyelmezés terén a legnagyobb baj az, hogy MÚMUM TISZA.FÖLDV^Jt
