Barna Mária - Pusztai Gabriella szerk.: Öltözködési műhelytitkok (Tiszazugi Füzetek 7. Kunszentmárton, 2003)

Szabó István: Adalékok a szűcsmesterség történetéhez

nagyközség igényeit kiszolgálni hivatott új mesterségek művelőinek befogadásával, így annak ellenére, hogy Kunszentmárton tipikusan mezőgazdasági település, az ipari fejlettség nemcsak az alapítás utáni éveket jellemzi, de a későbbi időszakot is. S bár a lakosság zöme mezőgazdaságból (főleg földművelésből) él, 1852-ben például 193 az önálló iparosok száma. Az iparos létszám növekedésének azonban más hatása is volt. Meglazította, majd bomlasztani is kezdte a zárttörvényű és egységes irányítású céhszervezet kereteit. A „hat üzletű Mester Emberek" zárt kötelékéből először a takácsok szakadtak ki 1803-ban, s alakítottak külön szervezetet, majd követve őket 1812-ben a csizmadia mesterek csoportja önállósította magát. így 1819-ben a régi, 1765-ös alapító céhprivilégiumot bevonták, és egy újjal váltották fel. A közös céhszervezetben maradt iparosok adatai azonban továbbra sem közölnek szakmákra vonatkozó bontásokat. Az 1817-es adatfelvételből csak annyit tudhatunk meg, hogy csizmadia, ács, molnár, kovács, takács, szűcs, lakatos mesterek, vagyis hét szakma összefogó szervezeteként működik a céh, s majd csak 1852-ből állnak rendelkezésünkre olyan részletező információk, amelyekből kitűnik, hogy ekkor 54 önálló szűcsmester dolgozik Kunszentmártonban. Ez a mesterség fennállásának a virágkora, amely nagyjából az 1872-es évi VIII. törvénycikk hatályba lépéséig tart, vagyis a nagy váltásig: mikor is a megszüntetett céhszervezetek helyébe országos kiterjesztéssel az ipartestületek lépnek. Ettől az időponttól indul meg az addigi, ám ekkor teljesen átszervezett kisipar hanyatlása, ami nemcsak a szervezeti változásokkal magyarázható, hanem a kisüzemeknek számító, de néhány mestert foglalkoztató vállalkozások és főleg a gyáripar erősödésével, az azok által olcsóbban, nagyobb vagy nagy szériában gyártott termékek előállításával. Ez az addig helyi termékeket fogyasztó lakosság igényeit, szokásait is megváltoztatja: nem cserepeket vásárolnak a vásárokban, piacokon, hanem gyári fémedényeket az egyre szaporodó boltokban, nem vásáron vesznek maguknak ruhaneműt, hanem konfekció termékeket szereznek be, vagy szabóknál, varrónőknél varratnak, s nem csizmát csináltatnak a csizmadiánál, hanem félcipőket, szandálokat a cipészeknél. S ezzel a kisipar átfordul a polgári igények kiegészítésének irányába: varrónők, fodrászok, cipészek, aranyművesek, órások, cukrászok, fényképészek számítanak a XIX. század végétől kisiparosoknak. A szűcsiparosokat még erőteljesebben érinti ez az átalakulás. Nemcsak