Tiszaföldvári Hírlap, 1991 (3. évfolyam, 1-12. szám)
1991-07-01 / 7. szám
1991. JÚLIUS TISZAFÖLDVÁRI HÍRLAP 3 cialista rendszer emberarcúvá tételének, számtalan kísérlete után, egyre világosabbá vált az évtizedek során, hogy ez zsákutca. Hogy a szovjet diktálta szocializmust jól csinálni nem lehet. Minden országban megbukott, néhányban utolsó perceit éli. Az 50 évig tartó folyamatnak most, 1991 júniusában van itt a vége. A kétoldalú megállapodás után, az ideiglenesen 46 évig hazánkban állomásozó hadsereg fegyelmezetten hazament, hazament az utolsó katona is. Semmi kedvem sértegetni a Szovjetuniót. Különösen nem a szovjet katonákat. Ók nem tettek mást, mint a világ bármelyik győztes hadserege megtett volna. Nagyon is emlékszem, nem felejtem el őket soha. Nagyon is jól emlékszem mámoros, könnyen lövöldöző, győzelemittas, nőkkel erőszakoskodó katonákra. De emlékszem a gyerekszeretetükre, orosztanításukra, a nem sajnált rengeteg szalonnás káposztalevesükre, szögletes fekete kenyerükre, amit örömmel adtak. 1956-ban is volt találkozásom velük. Megyei Szovjet Katonai Prancsnok mentőautóval tudott csak eljönni hozzám Martfűre, ahol a Munkástanács elnöke voltam. Hosszú beszélgetésünk lényege: ő szereti a magyarokat, de ő katona és a parancsokat teljesítenie kell. Válaszom: lehetünk barátok, de előbb menjen haza és mint civil jöjjön vissza! Szívesen találkoznék most is vele! Ugyan milyen élete volt? Lehet, hogy nem járta meg az országa legtöbb börtönét, mint én. De az egy percig sem biztos. Barátok talán most lehetnénk. Most, ezekben a percekben, én elismerem, hogy a szovjet katona, a szovjet hadsereg a háborúban hős volt. De végre nyugodtan megmondhatom, a magyar katona sem volt áruló, hanem a magyar katona is, a magyar hadsereg is hős volt. Tiszta szívvel tudom mondani, a szovjet nép rengeteg vér és anyagi áldozatot szenvedett De végre azt is szabadon megmondhatom, a magyar nép vesztesége vérben, gazdaságban és területben nem kisebb, arányaiban nem kevesebb. A 46 éves megaláztatás után bizony több! Az ártatlan áldozatok száma északon, keleten és délen felmérhetetlen. Könnyű, hatásos volna most a búcsú pillanatában csak a jóra emlékezni. Nehezebb, de megpróbálok az igazsághoz ragaszkodni. Egyetlen jót sem felejtünk el róluk, a földvári szovjet sírokat a magunkéhoz hasonlóan ápoljuk, gondozzuk. Emlékeiket megőrizzük, de nemcsak a jót, a rosszat is. Sok mindenről kellene még beszélni! Elkészíthetnénk a 46 éves megszállás kármérlegét. De úgyis nekünk kell megfizetni. Elemezhetnénk, a felelősségre vonás lehetősége miatt, mikor és meddig terjedt a megszállás kényszerítése, mikor váltotta fel vezetőink szolgalelkűsége. De változtatni már ezen sem tudunk. Megkérdezhetnénk, hogy aki nem örül, miért nem? De hát úgyis tudjuk! Sohasem tud egyszerre örülni a hóhér és az áldozata, a rab és az őrzője, a győztes és a vesztes. Pedig most kivételesen jogos volna. Számonkérésről senki sem beszél. Ez az a pillanat, ami alkalmas a kéznyújtásra, magyar és magyar, magyar és orosz között. Most már lehetünk barátok valóban. Egyedül maradtunk, függetlenek lettünk. Vissza kell nyernünk az önbizalmunkat. Vissza kell nyernünk a tenni akarásunkat. Van egy magunk által választott parlamentünk. A parlamentünk által kinevezett kormányunk. És szabadon választott önkormányzatunk. Van körülöttünk egy olyan nemzetközi légkör, talán először a magyar történelemben, keletre és nyugatra egyformán, amelyik életet, az élet feltételeit - nem ingyen, nagyon is kemény munkával - de biztosítani akarja és tudja is. De előbb egy-két dolgon túl kell lépnünk, egy-két dolgot el kell fogadnunk, meg kell szoknunk: túl kell lépnünk azon, hogy a saját tehetetlenségünkért mindig mást hibáztassunk, mást együnk felelőssé, főleg a kormányt vagy az önkormányzatot. Meg kell tanulnunk, meg kell szoknunk, hogy az előttünk álló gazdasági életben mások a feltételek és mások a lehetőségek. A megélhetéshez elég lesz a szorgalom, de meg kell tanulnunk gyanakvás nélkül elfogadnunk, a tudomány tehetségeihez hasonlóan, a gazdasági élet tehetségeit is. Ez a nekünk szokatlan nagyságú vagyonok felhalmozódását jelend. És meg kell tanulnunk - mégpedig gyorsan, mert a legnagyobb réteget érinti, az érdekvédelmi szervezetek megerősítésével - a kiszolgáltatottságot elkerülni. Új életforma, új lehetőségekkel, új célokkal! A kérdés, tudunk-e élni vele? A választ az elkövetkező évek adják meg! Gondolatok a szovjet hadsereg Magyaroszágról való kivonulásának napján: 1991. június 30-án a tiszaföldvári istentisztelet keretében a helyi református templomban felolvasva. * Elbúcsúzni jöttünk össze, az elköszönök távollétében. Milyen érzelmeket vált ki bennünk, mit jelent számunkra ez a búcsú? Hogy válaszolni tudjunk, s hogy ez a nap valóban történelmi nap legyen számunkra, arra a kérdésre kell választ adnunk: kiktől búcsúzunk? Búcsúzunk - vagy talán helyesebb a kifejezés ha azt mondom; megszabadulunk - most azoktól, akik... és most emlékezni szeretnék. Felidézni eseményeket, amelyekről hallottam, olvastam. Mert hallottam édesanyámtól, hogy fegyvert fogtak rá, mint fiatal asszonyra, s kis híján a fegyver győzött, ha nincs ott úgymond véletlenül édesapja, aki megmentette őt. De hallottam, hogy az utcánkban volt, ahol a fegyver győzött, mert a halálfélelem nagy úr, s sokan megadták magukat. Hallottam a történetet s láttam az áldozatot, örökre szellemi fogyatékosán egy tiszakécskei házban, ahol az egykori kislány apja szemeláttára vált áldozatává a Vörös Hadsereg katonáinak. És olvastam Apor Vilmos győri püspöktől, aki testével akarta megakadályozni a gátlástalan katonák tervét az óvóhelyre bújtatott nőkkel, mígnem géppisztolysorozat áldozata nem lett. Hallottam arról a magatartásról, aminek kivitelezői talán magyarok voltak, de mozgatórugói az ateizmust mindenáron megvalósítani akaró szovjet kommunisták. Elég akár Mindszenty bíborosnak, vagy a Tiszaföldvárról elhurcolt plébánosnak, dr. Czvikovszky Jánosnak nevét megemlítenem. Micsoda kínzások, micsoda embertelenségek! Nem véletlen, hogy még holtában sem akart hazatérni Mindszenty addig, amíg meg nem szabadulunk az oroszoktól, amíg meg nem szűnik gyarmati viszonyunk a Szovjetunió mellett. Felidézhetném még a kegyetlenségeket, szenvedéseket, melyekben része volt évekig, évtizedekig a Szibériába hurcolt foglyoknak és a hátországban maradt árváknak. De mindenképpen meg kell említenem ittlétük eredményét. Amit sajnos itt hagynak, ha ők el is mennek. A cinkosaikká vált és saját népe ellen fordulni képes elbutított és másokat is butító magyar kommunistákat. Az egoizmusból, karriervágyból másokat tönkretenni, meggyilkolni is képes istenteleneket. Mindez azonban csak az érem egyik oldala. Nem csak tőlük búcsúzunk. Búcsúzunk egy valaha szebb időket is élő nép fiaitól. Gyertyák fényében ikonok előtt imádkozó nagyanyák és dédapák unokáitól. Búcsúzunk az orosz nép katonáitól, amely nép megtéréséért már 1917-bcn imára szólította fel a Szűz Anya a fatimai látnokokat, s rajtuk keresztül a pápát s minden keresztényt. Búcsúzunk azoktól, akiket a fél évszázados zabrálás csak egyre szegényebbé tette, s akik ma hazájukba visszatérve létbizonytalanságban élnek, sorba állva az élelmiszerboltok előtt. Elengedve Isten kezét, így élt egymással druzsbában, barátságban erőszakoltan e két nép évtizedeken keresztül. Most megszűnt a kényszer. Szabadok lettünk, s a szabadság felé tántorog immár a Szovjetunió sok-sok népe is. Felejteni persze hogy nem tudunk. Agytekervényeinkbe mélyen belevésődtek az elmúlt évtizedek. A megbocsájtás örömétől azonban ne fosszuk meg magunkat. Mert ahogy a Jézust kivégző pribékek, úgy ők sem tudták, mit cselekszenek, csak amikor már saját testükbe is belefúródtak a szögek, önnön kalapácsütéseiktől. Ébredjünk! Támadjunk fel, s immáron nem kényszerből, hanem saját akaratunkból, s keresztény emberhez méltóan éljünk testvéri szeretetben minden néppel. Közösen munkáljuk a jövőt! Közösen egymással, s közösségben Istennel. így valósulhat csak meg Isten terve s az ember álma, a világszabadság!
