Tiszaföldvári Hírlap, 1991 (3. évfolyam, 1-12. szám)

1991-07-01 / 7. szám

TISZAFÖLDVARI HÍRLAP 1991. JÚLIUS

Szóltak a harangok

Június 30-án, mint minden településen, Tiszaföldváron is ünnepeltünk Ünnepeltük a szabadságot, amelyben már oly régen nem volt része a magyar népnek.

Az alábbiakban Marosfalvi Ernő polgármester és Tamási József plábános ez alkalommal elmondott beszédét adjuk közre

Hölgyeim, Uraim!

A mai nap méltán vonul be a magyar történelemjellegzetes emléknapjai közé. Magyarország idegen katonai hatalom megszállása alól mentesült. Hazánk, Magyarország teljes politikai függetlenségét visszanyerte. Egy évvel ezelőtt a magyar és szovjet kormány a szovjet csapatok kivonulása tényében, határidejében megegyeztek. A szovjet kormány ezt a megegyezést, a teljes hadseregének a kivonulását, tiszteletre méltóan végrehajtotta. Ez a mai nap egy hosszú, egy nagyon hosszú, olykor igen keservesen elviselhető folyamat, korszak utolsó napja. Nehéz szenvedélymentesen, a tényékhez ragaszkodva áttekinteni. A kezdet megjelölésében még messzebb kellene visszamenni, de én mégis 1941. június 22—ét jelölöm meg. Tehát 50 évvel és egy héttel ezelőtt indult. A Hitler által kidolgoztatott, többször elhalasztott, Sztálin által is megközelítően jól ismert Barbarossa tervvel! Ebben az időben a második világháború Európát átrendező nagy csatáin, nagy árulásain és nagy területrendező paktumain túl vagyunk. A német birodalommal szemben jelentős ellenfélként Európában csak Anglia tartja magát. Hitler és Sztálin között, azaz a Német Birodalom és a Szovjetunió között barátsági és meg nem támadási szerződés van érvényben. A Barbarossa haditerv lényege: két hónap alatt a Vörös Hadsereg megsemmisítése, az óriási területű Szovjetunió, szovjet állam szétzúzása volt. Szeretném érzékeltetni, hogy a gondolkozó világ nem értett, nem érthetett egyet sem a fasiszta Német Birodalommal, de a kommunista Szovjetunióval sem. A fasizmus és a kommunizmus, téveszmére épülő két szélsőséges ideológia, élet-halál harcát kezdte meg. Ebben a harcban, megismétlem: a haladó, gondolkozó világ szemében nem lehetetett győztes. Csak pillanatnyi győztes. Ez a pillanat a mi számunkra 46 évig tartott. Mind a két ideológia csatasorba állította a kisembert megnyerő, de tulajdonképpen semmibe vevő szólamait, propagandáját és természetesen soha nem látott mennyiségű és technikájú hadseregét. A 22-én éjszaka feldübörgő német hadigépezet mellett indult - most persze utólag lehet ítélkezni, elkerülhető lett volna-e a kis nemzetek sora. A kicsiny szlovákok, a szovjetek ellen már korábban hihetetlen hősiességet tanúsító finnek, aBesszarábiát,Észak-Bukovinát sirató, Antonescu vezette Románia. És jó egy héttel később, 1941. július 1-jével, mi, magyarok. Igen, mi, magyarok is, ma sem igazán tisztázott körülményi! provokáció után, hadat üzentünk az ismeretlen, hatalmas Szovjetuniónak. Lépésünket próbáljuk, az ismert kommunista ideológiától függetlenül, lélektanilag megérteni. 1920 óta függetlenséget élveztünk. De milyen áron? Trianon által megcsonkított, megcsúfolt kis ország voltunk.

A nagy történelmi Magyarország kétharmada elszakítva. Egy része lehet igazságos, de a tiszta magyarlakta területek, északon, keleten, délen és nyugaton nem! A határok meghúzását, magyarlakta területek, magyar községek, sokszor még a családok, államhatárral való szétválasztását elismerni, elfogadni, soha nem lehetett, soha nem tudtuk! Vesztenivalónk alig, nyerni valónk viszont igen sok! Ennek a megváltoztatása részünkről csak a reménye is - de ennél több történt - elegendő volt minden egyéb kényszerítő ok mellett, a német elképzelések elfogadására, támogatására. Ettől a

ponttól még három év további öldöklő küzdelem következett. A világ nagyobb része részt vett az öldöklésben. A veszteség emberben, anyagban, csak becsülhető! Most csak magunkról beszélek! A Horthy-Magyarország, még nem egészen értékelt módon megpróbált visszafogottan taktikázva szerepelni. Amennyire lehetett. Az ismert értékelés még eléggé féloldalas. A felelősség megállapítása is! De a veszteségek tények. Már a következő évben, 1942 telén csaknem a teljes második magyar hadsereget, közel 200.000 katonát vesztettünk. És hol volt még a vég?

Az eseményeket már feltartóztatni nem lehetett! Mi, magyarok megint itt maradtunk, a volt Trianoni határainkkal, egy tőlünk teljesen idegen ország, idegen képviselői által diktált rendszerben, megszállva, megnyomorítva! Kezdetben még hittük, hogy a megszállás valóban ideigelenes, és a politikai életünkbe nem szól bele. Már 1945-ben megrendeztük a választásokat. A Kisgazdapárt 57% győzelmet aratott. De hamar rá kellett jönni, hogy a csekély szavazatot kapott Kommunista Párt diktált, gyakorolta a hatalmat, nem volt szükség a szavazatokra, ott volt helyette a megszálló szovjet hadsereg. Csak idő kérdése volt, a demokráciának még a nyomait is eltörölni. A módszerek egyrészt nevetségesen átlátszóak, együgyűek, másrészt elborzasztóan véresek. De az eredmény, a kommunista diktatúra bevezetése, sikeres.... Függetlenségünk, szabadságunk semmi! A politikai merényletet követte a gazdasági. A tulajdonrendszer szinte azonnali, drasztikus átalakítása, azaz a magántulajdon csaknem teljes államosítása. A világgazdaság vérkeringéséből kiszakítva, elszigetelve, megbénítva. Az 1945-ös technikai, társadalmi fejlődést megállítva, fél évszázadra konzerválva! Moszkva Magyarországra küldött helytartói, Rákosival az élen, különösen hű kiszolgálók voltak. A lengyelek ki tudtak térni a földek kollektivizálása elől, de nálunk a kuláklista-gyártás volt a legfontosabb. A jugoszlávok meg tudták őrizni viszonylagos függetlenségüket, de mi naponta törleszkedtünk szovjet "barátainkhoz". A szlovákok, románok, akik a Szovjetunió megtámadásában megelőztek bennünket, nemcsak megőrizték területeiket, hanem még gyarapították is. A mi vezetőink az elszakított területeink magyarjairól szót sem mertek ejteni! Az elhurcoltak, lemészároltak 10 ezreire rákérdezni sem mertek!

A háborúban részt vett magyar katonák százezrei, minden hősies harcuk, szenvedésük után, élve vagy halva még örülhettek, ha nem lettek bíróság elé állítva, vagy kipellengérezve! Ha mi nem is, de az utókor, a történelem ítélkezni fog felettük! Ki, mikor, mekkora árulást követett el, hogy rövid időn belül a szovjetek leghűségesebb kiszolgálói lettünk. A hosszú katonai megszállásnak voltak reményt keltő pillanatai. Meg kell említenem, 1953— ban Nagy Imre híres progronbeszédét. Egy fuldokló ország kapott két napra tiszta levegőt. Az emberek fellélegzését, hirtelen támadt bizakodásukat lehetetlen elfelejtenem! Bár Rákosi visszavonta a bejelentett reformokat, de egy részét már nem lehetett visszavonni! A még jelentős földtulajdonosok beszolgáltatási kötelezettsége megszűnt, az intemálótáborok, börtönök politikai fogjait felülvizsgálták, a kitelepítéseket fokozatosan megszüntették! A kapott levegő 1956-ig volt elegendő, nem tovább. A parasztság, a munkások és az értelmiség példátlan összefogása nemcsak az országot, de az egész világot megrázta. Alig két hétig tartott. De a történelembe az idők végig beírta a nevét. Be az áldozatokét, be a hősökét. A Vörös Hadsereg annak a hruscsovnak a parancsára - Kádár csak báb volt -, aki amerikai látogatása után kijelentette, az Egyesült Államok elnökét egy bölcsőde vezetésével sem tudná megbízni, olyan példátlan rombolást vitt véghez 1956. november 4-én, ami helyenként még a háború pusztításait is elhomályosította. November 7-én mentem végig az Üllői úton, de mindenütt csak szívszorító romok és romok. Az 1945- ben induló demokrácia után az 1953-as, reményt keltő enyhülés után, 1956 tervei, reményei is meglettek semmisítve. A Kádár-rendszernek a hatalmas megszálló hadseregre támaszkodva is, hónapokig tartott az élet beindítása. Ki lehetett végezni százakat, börtönbe lehetett csukni tízezreket. De ’56 hatását, ’56 emlékét a lelkekből kitörölni nem lehetett. A legkegyetlenebb, évekig tartó terror után igazi kibontakozást nem, de egy elviselhető életformát engedni kellett. A szó-