Bene Józsefné (szerk.): Minden mosoly visszatér. Jubileumi évkönyv (Tiszaföldvár, 2008)
7. Visszaemlékezések
Újra elbűvöltek felkészültségükkel és rátermettségükkel az itt dolgozók, csak ezúttal azt figyeltem, ahogy a gyermekekkel bánnak, ahogy a legnagyobb hiszti közepén is megnyugtatták a csemetét, aki éppen azért sírt, mert a másik azt találta neki mondani, hogy piros a sapkája (és tényleg piros volt!]. Továbbra is jó megfigyelő voltam és pár hét alatt rengeteg módszert tanultam. A főiskola után rögtön elkezdtem tanítani és ugyanúgy csendes, nyugodt, szemlélődő voltam. Ezúttal azonban a gyerkőcöket figyeltem, próbáltam bevezetni őket egy csodás művészetbe: az irodalomba és ráhangolni az anyanyelv szépségének felismerésére úgy, hogy ez ne tűnjön tanulásnak, csupán könnyed szórakozásnak. Ma is örömmel veszem, amikor egy-egy diák csodálkozva kérdi, ha meghallja a csengőszót: „már vége is van az órának....?!" Öt évvel ezelőtt anyuka lettem. Azóta is ez a szerep a legszebb és legörömtelibb számomra; igaz ez változtatott rajtam a legtöbbet. A kíváncsi szemlélődésem megmaradt, a csendesség egy-egy hiszti idején eltűnőben, a nyugalmamat pedig felváltotta az örökös aggodalom és féltés. Amikor óvoda-választásra került sor, nem volt bennem kétség; hova is forduljak? Nagyon megnyugtató volt, amikor közölték velem, hogy az egykori óvó nénieim közül az egyik lesz a fiam óvó nénije is. A kisfiam kiegyensúlyozott, vidám és rendkívül beszédes kisgyermek. Én sem voltam szótlan, de ezt a nagy közlési vágyat kétségtelen, hogy az apukájától örökölte. A kislányom más: nyugodtabb, csendesebb és látom, ahogy minden mozdulatunkat megfigyeli, szavainkat szinte magával szívja. Megnyugtató az a tudat, hogy kedves, türelmes, intelligens óvó nénik veszik őket körül, akik azokra a problémákra is könnyedén találnak megoldást, amikor valakinek „piros a sapkája..." így nem csupán örömmel idézem fel bármikor az egykori óvodás emlékeket, de hálás szívvel gondolok az itt töltött időre „öreg óvodásként" és fiatal szülőként is. Köszönöm a lehetőséget, hogy az emlékkönyvbe ezt leírhattam és érzéseimet másoknak is átadhattam. 197
