Bellon Tibor – Szabó László szerk.: Szolnok megye népművészete / Népművészeti örökségünk (Európa Könyvkiadó – Budapest, 1987)

Szolnok megye az ország néprajzi térképén (Botka János-Szabó István)

nevekkel találkozunk. Figyelmet érdemel az a tény is, hogy a Jászság és Szolnok a török alatt jellegzetesen török iparosokat (papucsos, rézműves, fazekas) is magához kötött. A XVII. század végi források működő jászsági és mezőtúri céhekről tudósítanak, de maga a céhes ipar csak a XVIII. század közepétől válik meghatározóvá a mezővárosokban (Szolnok, Mezőtúr, Kunszentmárton) és a Jászságban. Addig ugyanúgy, mint a Tisza mente községeiben egészen a legutóbbi időkig, a háziipar látta el a lakosság szükségleteit, a Nagykunság pedig többnyire a környező települések (Debrecen, hajdúvárosok, Püspökladány, Mezőtúr) vásározó iparának termékeit használta. Jóllehet a török uralom alatt, s a hódoltság végén is jelentős iparral kell számolnunk (Jászberényben 1634-ben szűcs-, 1653-ban csizmadia-, 1655-ben tímár-, 1704-ben szabócéh működik), a XVIII. század közepétől kezdve felvirágzó céhes ipar mégsem e korai kezdemények egyenes folytatása, hanem a redemptiót megharcoló, s a maga stabilitását biztosítani tudó lakosság mezővárosi típusú fejleménye. A XVIII. század első harmadától egymás után alakultak meg előbb a több mesterséget összefogó vegyes céhek (1723-ban Tiszaföldváron a posztónyíró- és szabó-, 1726ban Jászberényben a vékonyszabó-, szűcs-, szűrszabó-, 1745ben Szolnokon a szabó- és szűcs-, 1761-ben Jászárokszálláson a szűcs- és szűrszabó-, 1764-ben Jászberényben a tímár- és varga-, 1765-ben Kunszentmártonban, a „hatüzletű", vagyis: csizmadia-, szabó-, szűcs-, takács-, kovács- és lakatosmesterek, 1777-ben Jászberényben a kovács- és bognáriparosok). Majd az iparosok számának növekedésével létrejöttek a csak egy iparágra szorítkozó önálló céhek. (1741-ben Szolnokon a csizmadia-, 1762-ben Jászárokszálláson a csizmadia-, 1745-ben Mezőtúron a csizmadia-, 1764-ben Jászberényben a takács-, 1774-ben Szolnokon a takács-, 1778-ban Tiszaföldváron a tímár-, 1781-ben Jászárokszálláson a takács-, 1782-ben Mezőtúron a fazekascéh). I. Ferenc rendelkezése után a XIX. század második évtizedében a mezővárosi jellegű településeken az önálló és vegyes céhekből kiépült a megye iparának rendszere. A XVIII. századi kézművesek egyik csoportja helyi születésű. A Jászságban nemcsak az ipari termékek iránti növekvő érdeklődés irányította őket erre az őseikétől merőben különböző pályára, hanem a sajátos jogviszonyok is. A mesterségtanulással a családon belüli birtokaprózódást odázták el, ez az új vagyonmentési mód elejét vette a módos rétegből való kiszorulásuknak. Az iparosok másik csoportját azok képezték, akik a török utáni és a Rákóczi-szabadságharcot követő időszakban az ország más területeiről érkeztek, s itt néhány nemzedéknyi idő leforgása alatt családi kapcsolataikkal beépültek a mezővárosi társadalomba. A céhek által előírt vándorlás a XVIII. században még az egész országra kiterjedt. A vándorkönyvek bejegyzései alapján Békéstől Aradig, Nagyváradig, Temesvárig, Kiskunfélegyházá18