Bellon Tibor – Szabó László szerk.: Szolnok megye népművészete / Népművészeti örökségünk (Európa Könyvkiadó – Budapest, 1987)
Szolnok megye az ország néprajzi térképén (Botka János-Szabó István)
tói Nagykőrösön át Kecskemétig, Pestig, sőt dunántúli központokig követhető a megye vándorló iparoslegényeinek útja. A vándorlás a XIX. század folyamán területileg leszűkül. A mezőtúri Fekete Korsós Céh 1848-ban legényeire panaszkodik, akik „... szabadalmaink... nem kis sérelmével vándorlást és remeklést egészen mellőzve műhelyt nyitnak...". Akkorra esik ez, amikor Alföld-szerte megerősödik iparilag is a mezővárosok parasztpolgársága, s az élénkebbé, biztonságosabbá váló kereskedelem és a megnövekedett számú országos vásárok a távoli vidékek áruit is mindenhová eljuttatják, feleslegessé teszi tehát az egész ország bebarangolását, a más vidékek ízlésvilágának helyszíni tanulmányozását. A kapitalizálódás egyik első jele ez az iparban. A céhszervezet 1872-ben megszűnt. Addig azonban, míg 1884-ben új kereteket nem biztosítanak az ipartörvények, s létre nem jönnek az ipartestületek, a kézműiparnak még egy nagy felfutása van. Kunszentmártonban a század utolsó harmadában tizennégy szűcsmester, Mezőtúron 1885-ben csak korsósokból és fazekasokból hetvenkét mester dolgozik. A kézműipar és egyben a népművészet utolsó nagy seregszemléje ez, mert röviddel ezután a kézműveseket a gyáripar olcsóbb tömegtermékei háttérbe szorítják. A kereskedelemre vonatkozóan az abádi és a Tiszafüreddel átellenes poroszlói rév Árpád-kori említései az első adatok. Majd a XII. századtól, amikor Szolnok a sószállítás és a sóelosztás központjává vált, ez lett a megye kereskedelmi centruma. Mellette a XIII. században jelentős volt a várkonyi rév, a középkor végétől pedig a kunszentmártoni körösi rév, illetve maga a Körös folyó, mint az Erdély felől vezető vízi út. A török defterek névanyaga 1550-ben Jászberényben tizenegy Kalmár nevű személyt említ, s rajtuk kívül ugyanekkor Alattyánban található egy, illetve 1567-ben Kunszentmártonban öt, 1571-ben Szolnokon két, Tiszagyendán két, Tiszaroffon egy, Kenderesen négy, Kakaton egy, Kungyalun négy, 1579-ben pedig ugyancsak Kunszentmártonban egy Kalmár nevezetű személy. Ugyancsak több más adat igazolja Jászberény és Mezőtúr török kori élénk kereskedelmét, ami elsősorban az itt élő iparosok és az állattenyésztők csereügyleteinek lebonyolítását jelentette. A török utáni újratelepedés időszakában a mezőgazdasági lakosság áruellátását a görög és a rác kereskedők biztosították, akik a pozsareváci békében megszabott háromszázalékos vámkedvezmény hatására nagyobb számban jöttek hazánkba áruikkal. Szolnokon 1766-ban két, Madarason két, Csépán három, Kisújszálláson két, Kunszentmártonban, Karcagon néhány (ismeretlen számú) görög kereskedő élt; részben saját boltjaikban, részben kocsmákban és mészárszékekben tevékenykedtek. A bolti kereskedelmen kívül bizonyos árufajtákat házalóbatyuzó „patikus tótok", malomkövesek, kaskások, batyuzó zsidók, gyolcsosok, fazekasok, deszkások hoztak a megyébe. A me19
