Bellon Tibor – Szabó László szerk.: Szolnok megye népművészete / Népművészeti örökségünk (Európa Könyvkiadó – Budapest, 1987)

Csont-, szaru-, fafaragások és a bőr díszítése (Bellon Tibor)

A bőr díszítése Az elhullott vagy levágott állatok bőrét szakavatott mesterek (tímárok, vargák, szűcsök) készítették ki, de értettek a bőr megmunkálásához a pásztorok és a parasztemberek is. A kikészített bőrrel ugyan többnyire iparosok bántak (szűcsök, szíjgyártók, csizmadiák), de sok paraszti ezermesterműhelyben voltak olyan szerszámok, amelyek a bőr kidolgozására, bőrszerszámok, használati tárgyak, lábbelik javítására szolgáltak. A pásztorok között pedig természetesnek számított a karikás fonásának, pillangózásának ismerete, a dohányzacskó, a bikacsök, a késtartó készítése, díszítése. A pásztorok, az ügyes kezű paraszt specialisták, a saját szükségletre dolgozó emberek a kikészítés, feldolgozás meganynyi régi, a szakiparosokétól eltérő fogását, technikáját őrizték meg. A dohány zacskó esetében maga a kikészítés volt a fontos. A nem szűcsök készítette hímzett dohányzacskók díszítése viszonylag egyszerű volt. Legtöbbször kostökből készítették, s így formáját a természetes, eredeti forma eleve megszabta. A kos nyúzásakor a szíjakat a hátulsó lábról és a has alól a zacskóhoz hasították, majd a bőrt a szőrös oldalon oltott mésszel bekenték, és trágyacsomóba ásták el. Néhány napig ott érett, míg a mész a szőrt le nem szedte róla. Utána timsós vízzel alaposan lemosták, korpával kitörték. Végül díszítették, peremét cakkozták, átlyuggatták. A sallangok végét gyakran pillangózták. Az egyik hosszú szíjra rézből készített pipaszurkálót kötöttek. Dohányzacskót disznóhólyagból is készítettek. A nádszállal felfújt hólyagot a padlásra akasztották fel száradni. A megszáradt hólyagot kitörték. A szépen kitört hólyag olyan fehér lett, mint a gyolcs. A száját az asszonyok színes textilanyaggal szegték körül. A szépen megmunkált tűzgyújtó pásztorkészségeknek a megyében igen nagy keletje volt. Nevük ugyan mind a készítőjükre, mind a használójukra utalt, a határt járó parasztemberek is szívesen használták őket. A legszebb darabok a Nagykunságból kerültek a múzeumokba. Ács Lipót 1928-ban írja: „Egy Karcag vidékéről való juhász készlete állott tőrökből, a kovát és a taplót rejtő zacskóból, a késtokból, a két gombbal elzárt tükörből és acélból. A tartókat és a tokokat gazdagon pillangózták, a pillangócsomók ékes, művészies pásztorkötéssel egybefoglalva. A szárszíjak pedig sok díszül szolgáló csontból való kupancsot viselnek." Az egyik legszebb darabot a túrkevei múzeum őrzi. A rézkarika fülén kovácsoltvas akasztó van. A háromágú szíjat a karikára szépen fonott nyersbőrrel rögzíti, mely a lyuggatott, cakkos szélű pillangókat is összefogja. A késtokot, acélt, erszényt tartó szíjakra négy-négy birkalábszárcsontból kivágott kis gyűrűt húztak. Az egyes csontocskákra a pásztoréletet bemutató képe284