Bellon Tibor – Szabó László szerk.: Szolnok megye népművészete / Népművészeti örökségünk (Európa Könyvkiadó – Budapest, 1987)

Bevezető (Bellon Tibor-Szabó László)

BEVEZETŐ Kötetünk anyagának összeállításakor Szolnok megye 1950-ben kialakított határait vettük figyelembe. A települések nevét az i960, évi helységnévtár szerint közöljük. A megye tájainak, néprajzi (etnikai) csoportjainak jelölésére pedig a Szolnok megye Néprajzi Atlasza (1974) és az Adatok Szolnok megye történetéből (1980) című kiadványokban is alkalmazott elnevezéseket adjuk meg: Jászság, Nagykunság (néha bizonyos szempontból együtt Jászkunság), Tiszazug, Tiszafüred környéke, Szolnok környéke (néha ez utóbbi három együtt Tiszamente vagy Tiszatáj). A megye közigazgatási határain kívül eső településekre és vidékekre a község, illetve a megye nevével vagy a tájnak a néprajzi szakirodalomban szokásos elnevezésével (Magyar Néprajzi Lexikon I-V. 1977-1982) utalunk. A kötetben közölt és népművészeti alkotásokként értékelt tárgyak zöme a múlt század utolsó harmadában, illetve századunk elején készült. Az ekkor kialakult stílusok előzményeként azonban igyekszünk közölni ennél jóval régibb tárgyakat is. Korábbi időszakot képviselnek mindenekelőtt datált tárgyaink (XIX. század első fele, olykor a XVIII. század), illetve a levéltárak, egykorú ábrázolások, leírások segítségével rekonstruálható tárgyak (például viselet, épület, szőttes, bútor), megmaradt műemlékek, ritkábban középkori vagy újkori régészeti leletek (párta, kun süveg, lakóház, templom). A közölt és értékelt tárgyak másik része a századforduló után keletkezett; némelyikük az 1930-as, 1940-es években, ritkábban később. Ilyen fiatal korú tárgyat csak akkor vizsgálunk, ha mind formájában és stílusában, mind készítési módjában és körülményeiben megfelel a hagyományosnak, közösséginek tekinthető, és nem utalható a folklorizmus alkotásainak fogalomkörébe. Rendszerint múló anyagú tárgyak régi forma szerinti természetes megújulása miatt kerül sor ilyen alkotások bemutatására (gyermekjátékok, vesszőés gyékénymunkák, ünnepi kalácsformák). De elvétve számolnunk kell bizonyos hagyományok egészen késői továbbélésével, nemegyszer virágzásával (fejfák, szőttesek, házilag készített bútorok, házoromdíszek, építmények). A múlt század utolsó harmadára való összpontosítás, illetve az előzmények és a természetes továbbélés bemutatása már önmagában is jelzi, hogy történeti fejlődésében kívántuk bemutatni az egyes műfajokat, stílusokat. Ez a törekvés nem járhatott minden területen teljes siker7