Ihász István - Pintér János szerk.: Történeti Muzeológiai Szemle: A Magyar Múzeumi Történész Társulat Évkönyve 8. (Budapest, 2008)

I. Tanulmányok - Paládi-Kovács Attila: Magyarország nemzetiségei és etnikai térszerkezete a 18. században

történeti szemléit a német, a szlovák, a délszláv népcsoportok vizsgálatának eredményeiről; Békéscsabán 1975-ben indult a Nemzetközi Néprajzi Konferenciák sorozata, s vele az anyanyelvi nemzetiségi néprajzi könyvsorozatok kiadása stb.) Az 1980-as évek sikeres tudománynépszerűsítő kötete volt Ács Zoltán könyve (Nemzetiségek a történelmi Magyarországon, 1984). A miskolci Herman Ottó Múzeum 1984-ben ínteretnikus kapcsolatok Északkelet-Magyarországon címen rendezett történeti-néprajzi konferenciát, s adta ki az előadások kötetét. 1989-ben megjelent a tízkötetes Magyarország története 18. századi kötete, s benne Wellmann Imre tárgykörünkkel foglalkozó fejezete (Magyarország népességének fejlődése a 18. században). A forrásközlések és az elemzések halmaza azóta is folyamatosan gyarapszik. Az 1990-es években az etnikai térszerkezet vizsgálata hozott sok új eredményt a földrajztudomány és az etnokartográfia területén (Kocsis Károly 1996. 49-58 pp.; Keményfi Róbert 1998). A geográfusok főként a 19-20. századi viszonyokat elemzik, térképezik, de a 18. századdal - megfelelő statisztikai források hiányában - csupán szük terjedelemben foglalkoznak. Az ország összlakossága és a nemzetiségek aránya Említettük, hogy Acsády Ignác az ország történeti határai között élt lakosság lélekszámát az 1715ben és 1720-ban végrehajtott országos adóösszeírás alapján - Horvátország és Szlavónia nélkül 2,5 millióra becsülte. Többszörös feltevésekkel dolgozó számítási, becslési mód-szerét Szabó István elvetette és a történeti Magyarország lakosságát 1720 tájékán 3-3,5 millióra becsülte. Ebbe a számba már belefoglalta azt a gyarapodási, amelyet az ország népe a török kiűzése óta a háborús dúlások és az 1709. évi pestis ellenére - természetes módon és új megtelepülök révén elért.

1 Szabó István számításai szerint az 1526 és 1711 közötti két évszázadban az ország lakossága a középkor végi kb. 4 millióról 3,2 millióra csökkent. A magyar lakosság a Délvidékről (Szerémség, Szlavónia, Bácska, Temesi Bánság) teljes egészében eltűnt, s vészesen megfogyatkozott az Alföld középső, a Dunántúl keleti térségében, s az Erdélyi-medencében is. Összességében a magyarok középkor végére becsült lélekszáma 3,2 millióról a Rákócziszabadságharc végéig kb. 1,5 millióra csökkent. Ezzel szemben az ország nem magyar ajkú lakosainak tömege 800-900 ezerről 1,7 millióra nőtt, főként a román, szerb, ruszin bevándorlás és a Felföld kis medencéiben jelentős szlovák (lengyel, morva) népszaporulat eredményeképpen. A Kárpát-medence horvát-szlavón részein hasonló népi, területi veszteség érte a horvát lakosságot is. Elpusztult, elmenekült, más vidékre telepített csoportjaik helyét szerb-vlach katonaparasztok foglalták el. A szerbek száma, mint a magyar Délvidéken is, tovább növekedett a katonai határőrvidékek megszervezésének köszönhetően (Knin, Pakrác vidéke, Nyugat-Szlavónia, krajinák). A Temesi Bánság felszabadítását (1718) követően újabb román és szerb tömegek települtek meg a hódoltság idején ritkán lakott, részben elmocsarasodott, pusztává lett országrészben (pl. Delibláti puszta vidéke). A török uralom romboló hatását a Dunántúlra vonatkoztatva Kalmár Gusztáv elemezte, s arra a leverő megállapításra jutott, hogy a 16-17. században elnéptelenedett kelet-dunántúli vármegyék a 20. század közepéig sem tudták kiheverni a török idők vérveszteségeit. Szám1 SZABÓ 1. 1941. 122-124. pp. 2 SZABÓ I. 1941. 80. p„ 83. p., KOCSIS K. 1998. 52. p. 3 BODOR A. 1914., BUCHMANN K. 1936., PALÁD1-KOVÁCS A. 1973.