Ihász István - Pintér János szerk.: Történeti Muzeológiai Szemle: A Magyar Múzeumi Történész Társulat Évkönyve 8. (Budapest, 2008)
I. Tanulmányok - Paládi-Kovács Attila: Magyarország nemzetiségei és etnikai térszerkezete a 18. században
adatokkal bizonyította, hogy Baranya és Somogy megyének még 1930 táján is alacsonyabb volt a népsűrűsége, mint Sopron és Vas megyének. 4 Két évszázad vándorlási különbözete, spontán migrációja, szervezett telepítései sem egyenlítették ki Kelet-Dunántúl népének vészes fogyatkozását. A népességszám növekedésének három forrása volt: a) természetes szaporodás, b) önkéntes bevándorlás, beszivárgás, c) külföldiek szervezett betelepítése. A népsűrűség területi egyenlőtlenségeinek felszámolásához, s egyben az etnikai térszerkezet megváltozásához, a hazai népcsoportok újrarendeződéséhez a belső vándorlások is nagyban hozzájárultak. A 18. századi spontán migráció méreteiről érzékletesen írt már Szekfű Gyula, aki az ország 18. századi vándormozgalmait olyan méretűnek látta, hogy azok „a magyarság kicserélődését" eredményezték a volt hódoltsági területeken. Azt tartotta, hogy „Kunjaink nagyrészt nem ősi kunok", hanem a 18. században máshonnan beköltözött magyarok, ugyanúgy a hajdúk, a somogyi és baranyai magyarok, a szegediek, s már korábbi, törökkorbeli bevándorlás eredményeképp a debreceniek. Szekfű szerint „Veszprém megyétől keletre és délre a ma ott élő magyarságnak legalább 80, ha nem még több százaléka a török hódoltság után költözött oda. 5 " Az újabb történetírás nemcsak Acsádynál, de Szekfűnél és Szabó Istvánnál is magasabbra teszi az ország 18. század eleji összlakosságának számát, s náluk nagyobb kontinuitást tételez a hódoltság alól felszabadult tájak településein. Wellmann Imre összegzésében már az áll, hogy „a Kárpát-medence lakosságát 1790-ben 9 940 000 főre [...] becsülhetjük, ami az 1720-ban föltett 4,4 milliónyi polgári népességhez képest 131,15%-os növekedést jelentett." 6 Ezek szerint az országnak a középkor végére becsült bő 4 milliós népességállománya 1720ig még növekedett is 3-400 ezerrel, de területi és etnikai arányait tekintve teljesen átalakult. Ugyanis az összlakosságon belül a magyarok száma 1,7, a nem magyar ajkúak együttes száma pedig 2,6 millióra becsülhető (együttesen 4,3 millió). 1790-ig a több mint kétszeresérc nőtt összlakosságon belül a magyar népesség száma 3,1 millióra gyarapodott (természetes szaporodás révén közel a duplájára), azonban a nem magyar ajkúak együttes száma 2,6-ról 6,8 millióra növekedett. Ezáltal a népek és nyelvek közötti arányok is mélyrehatóan megváltoztak. A magyar népesség aránya még soha nem látott alacsony szintre (31,5%-ra) süllyedt, a nem magyaroké pedig meghaladta a kétharmados arányt. 7 A magyarság korábbi településterületének jelentős hányadát (mintegy felét) elvesztette, a megmaradt és újratelepült magyar tájakon is sok idegen népsziget, kisebb-nagyobb enkláve jelent meg, s csupán néhány nagyobb néptömbje képviselte korábbi, a középkor óta folytonos településvidékeit (nyugati, kisalföldi, palóc-barkó, Felső-Tisza vidéki, székelyföldi néptömb). A 18. század elején ezek a néptömbök voltak a magyarság népességkibocsátó, „ősi rezervoár"-jai. A Habsburgok birtok- és telepítési politikája Röviddel Buda felszabadítása után gróf Kollonich Lipót győri püspök, az ország új berendezésének tervét kidolgozó udvari bizottság elnöke előterjesztette Einrichtungswerk des Königreichs Hungarn című reformtervezetét, melynek rendi vonatkozásait a rendi bizottság azonnal elvetette. A tervezett reformokban, köztük az 1689-ben kiadott királyi telepítési rendeletben a birodalmi érdekek nyertek megfogalmazást. Szabályozták a telepítés feltételeit és módozatait, s a telepítési politikát a gazdasági érdekek mellett a németesítés és a 4 KALMÁR G. 1929. 63-64. pp. 5 SZEKFŰ GY. 1935. 466. p. 6 WELLMANN 1. 1989. 73, KOCSIS K. 1996. 53. p. 7 KOCSIS K. 1996. 53. p.
