Ihász István - Pintér János szerk.: Történeti Muzeológiai Szemle: A Magyar Múzeumi Történész Társulat Évkönyve 8. (Budapest, 2008)
II. Közlemények - Módszertan - Műhely - Papp Andrea: A nemzetiségek szerepe a rudabányai nagyüzemi vasércbányászat első időszakában (1880-1918)
vasművek leányvállalataként létrehozta a Borsodi Bányatársulatot. Ebből az időszakból több történeti forrásértékű dokumentum is fennmaradt (munkásfelvételi napló, társpénztári anyakönyvek, nyugbérbefizetéseket tartalmazó nyilvántartások, levelek stb.), amelyek ma a rudabányai bányászati múzeum 3 adattárában találhatók. Ezekből tudhatjuk pontosan, hogy kik és mikor kezdtek Rudabányán dolgozni. Emellett segítséget nyújtanak azok a korábbi kutatások, amelyek résztvevőinek még lehetőségük volt személyesen elbeszélgetni az itt dolgozó bányászokkal, illetve azok hozzátartozóival. Kutatásaim során eddig egy munkásfelvételi napló és egy társpénztári anyakönyv adatait rögzítettem, illetve dolgoztam fel részben. Jelen tanulmányban a nemzetiségi munkásokkal foglalkozom elsősorban, részletesebben kitérve a Dobsináról (Gömör megye) (ma: Dobsina, Szlovákiában a kassai kerület rozsnyói járásában, német neve: Dobschau) érkezett bányászokra. A nemzetiségi viszonyokat elsősorban a születési hely, vallási állapot figyelembevételével, és a nevek vizsgálatával lehet feltérképezni ebből a forrástípusból. Első megközelítésben az adatokat a Monarchián kívül születettek szerint kezdtem csoportosítani, majd a Magyarországon kívül születettekkel (Ausztria tartományai, Bosznia, Dalmácia stb.) folytattam, és a korábbi kutatási előzmények ismeretében külön figyelembe vettem a Dobsinán 4 születetteket. A Munkásfelvételi napló, amely az 1889. évtől felvett dolgozók névsorát és adatait tartalmazza, összesen 158 f-et, illetve a teljes adatok (minden szempontból elemezhetők) száma 1558. A napló a következő adatokat tartalmazza: anyakönyvi számot; a munkás nevét, foglalkozását, születési helyét (hely, megye, ország), születési évét, vallását, családi állapotát; a szolgálatba lépés idejét (év, hónap, nap), a kilépés dátumát (év, hónap, nap), az utolsó rovat pedig megjegyzéseket. A Magyarországon szülelettek aránya 96,4% volt, míg az azon kívülieké csupán 4,6%-ot (55 fö) tettek ki (1. ábra). A különböző területekről érkezők nagy része 40 és 50 év közötti vájár volt, akik hosszabb - rövidebb ideig dolgoztak Rudabányán. Előfordult olyan eset is, amikor a bányász még munkába állásának napján elment, de volt, aki több éven át ittmaradt (1-5 évig), ők általában nőtlenek voltak, talán ezzel magyarázható hosszabb munkaviszonyuk. Néhány 12-13 éves gyermek (4 fő) is van közöttük, akiket vájártanoncként alkalmaztak. A külföldi bányászok nagy része katolikus vallású volt, jellemzően olyan országokból, illetve területről érkeztek, ahol ez a felekezet volt a meghatározó (Horvátország, Olaszország, Galícia). 3 Teljes hivatalos nevén: Borsod-Abaúj-Zemplén Megyei Múzeumi Igazgatóság Bányászattörténeti Múzeuma. 4 Dobsina története az Árpád-korba nyúlik vissza: IV. Béla 1243-ban kiadott oklevele említi először Topsucha alakban, mint a koronára szállt közösséget, amely a Bebek család birtokába került adományozás útján, majd később a család csetneki ágáé lett. A szakirodalom 1326-ra teszi Dobsina alapítását, és az arany-, ezüst- és vasércet termelő német bányászoknak a korponai jog szerinti szabadalmakat biztosítja. 1417-ben Zsigmond király oklevele már városnak (oppidum) nevezi, és ekkor már vásártartási, valamint pallosjoga volt. 1556-ban a törökök megszállták, 1584. október 14-én a füleki bég felégette, amit Pilcz [Piltzius] Gáspár leírásából ismerhetünk. A dobsinai vasipar csúcspontját 1680 jelentette, amikor felépítették hazánk első nagyolvasztóját Fischer Dániel tervei alapján. A bányászat 1780-ban vett újabb lendületet, amikor a szászországi Schön János Gottlieb a Czemberg bányáiban kobalt- és nikkelércet fedezett fel, és megindult ennek kitermelése, mely az 1830-as évektől a világviszonylatban is a legjobb minőségű volt. A 19. században még számos nikkel, vas-, réz-, ezüst- és fakóérc-, valamint szerpentinbánya, továbbá kohó is működött, de a század végére részben az érctelepek kimerülése, részben az olcsóbb tengerentúli kobaltérc megjelenése miatt a bányászat és a kohászat is hanyatlásnak indult. A lakosság munka nélkül maradva elszegényedett, ezért egyre nagyobb számban vándorolt ki Amerikába vagy más bányavidékre.
