Ihász István - Pintér János szerk.: Történeti Muzeológiai Szemle: A Magyar Múzeumi Történész Társulat Évkönyve 8. (Budapest, 2008)

II. Közlemények - Módszertan - Műhely - Tóth G. Péter: Szemfényvesztő idegenek a 17-18. századi Magyarországon

emberek között feszülő irigységet használta fel jó érzékkel. A hódoltság utáni időszakban a területen élők között ugyanis a meggazdagodás vágyát nem csak a telepítésekkel kínált adókedvezmények, de az elrejtett török, egykori magyar, vagy tolvajok kincsei utáni kutakodás - amolyan aranylázként - táplálták. Mindemellett az éppen aktuális, szerencsétől függő károkat is orvosolhatta Farkas a varázslói, tolvajfogó, az elveszett tárgyakat előkerítő jósló tevékenységével. Az alkalmazott módszer a rituális vagy tanult mágia eszközkészletét idézte, amikor is - a morva néző asszony instrukcióinak megfelelően - egy szüzlányt vetett be a reménybeli kincs vagy az elveszett tárgyak előkerülési helyszínein. Az imádságos könyvek imáiból és az akkor bár tiltott, de közkézen forgó varázsló könyvek szövegeiből gyúrt rituális nyelven, deák, magyar, szlovák és német kevert szóhasználattal, látványos mozdulatokkal - gyakran női ruhába öltözve - kápráztatta el megbízóit, akik szegénységük ellenére is hajlandók voltak fizetni a szolgáltatásokért. A 12 éves szüzlányt Kunhegyesről vitte magával, megbízóit pedig a Jászkun kerületből toborozta. Kliensek szegényebb és módosabb gazdák közül egyaránt akadtak. A kezdetben sikeres varázslói vállalkozás azonban már az elején kódolva magában hordozta a lelepleződés lehetőségét. Az egyre tudatosabban véghezvitt szertartásos kincskeresés és jósló táltos tevékenység a szemfényvesztés hatásának elmúltával - és a megbízók tudatának eszmélésével, ti. a rádöbbenés, hogy becsapták őket - egyre nagyobb ellenséges indulatokat gerjesztett. Végül, mikor a kliensek együttesen is szembesültek azzal, hogy nem csak ők a csalás áldozatai, az első feljelentés után tömegesen kívánták az imposztor megbüntetését. A perben aztán kiderült minden, a csalás összes fortélya és a szüzlánnyal folytatott nem túl erkölcsös viszony. Tárgyi bizonyítékként felhasználták a mágikus tudás valamennyi nemkívánatos forrását a katolikus szertartáskönyvek ördögi használatát igazolva. Farkast a Praxis Criminalisnak megfelelően elítélték, gyaníthatóan felakasztották. Az itt idézett esetek azonban nem tekinthetőek egyedi és extrém példáknak. Az 1680-as évektől kezdve, de még inkább az 1730-1770 közötti időszakban mintha elszaporodtak volna ezek a mágikus cselekményekre alapozott kényszervállalkozások. Az érvényes büntető törvények ezeket varázslói mágikus tevékenységeket a boszorkányság vádjával együtt kezelték, annál azonban valamivel mérsékeltebb bűnnek ítélték meg. Az aktív, hivatalos és intézményesített üldözői időszakban 1527-től 1766-ig az összes, mágikus tevékenységgel perbefogott személy mintegy 10%-át

3 teszik ki azok a varázslók, táltosok, jósok, kincslátók, garabonciások, esőcsinálók, esőüzök és farkaskoldusok, akik a fenti két példánkhoz hasonlóan „kívülről" érkezve - vagyis elsősorban idegenként - szolgáltattak, rosszabb esetben fenyegetőztek transzcendens, mágikus tudásukkal. Jelen tanulmányban ennek a kb. 400 főnek a mágikus tudását, társadalmi háttérét mutatom be, kiemelve néhány „fényesebb" karriert, elsősorban a mágiával kincskereső, pénznéző csalókat és ezeknek a bírósági jegyzőkönyvekből kihámozható egyéni életútját. 2. Az idegenség és a boszorkányüldözésben észlelt import hatások kutatástörténete A boszorkányüldözés történetének kutatói Ipolyi Arnold óta hangsúlyozzák, hogy a magyarországi üldözés mozgatórugói és a rendszer jogi kerete, a hozzá tartozó demonológiával, erőteljes külföldi hatásra jött létre.

4 Komáromy Andor például különbséget tett régi és új típusú boszorkányperek között - a szegedi monstre-pert téve határkőnek - aszerint, hogy 3 Kb. 4400 fő a történelmi Magyarország területéről. A teljes perállományról lásd: A magyarországi boszorkányság forrásainak katasztere 1408-1848. 2000. 4 IPOLYI A. 1854. 404-417. pp.