Ihász István - Pintér János szerk.: Történeti Muzeológiai Szemle: A Magyar Múzeumi Történész Társulat Évkönyve 7. (Budapest, 2007)
IV. Kiállítások - Kaján Imre: Szellem a tárgyban..., a helyben..., a képben. A veszprémi Laczkó Dezső Múzeum új állandó kiállítása
Szellem a tárgyban..., a helyben..., a képben A veszprémi Laczkó Dezső Múzeum új, állandó kiállítása Kaján Imre Új szellemiségű, igen figyelemre méltó és szakmailag rendkívül tanulságos kiállítás nyílt Veszprémben: a megyében fellelt és begyűjtött, múzeumivá „emelkedett" tárgyakból rajzolják meg az itt élő emberek életének, környezetének történetét. A kissé „misztikus" cím mögött - erről még lesz szó - mindössze harmincegy tárgy, illetve tárgyegyüttes saját történetének, vagy - ha a kiállítás szerzőjének, Tóth G Péternek a gondolatát visszük tovább - „sorsának" ismertetése áll. Ebből a harmincegy „kis" történetből áll össze a „nagy egész", azaz a megcélzott látogatók (művelt felnőttek - erről is lesz még szó) mindegyike által a közoktatásban tanult Magyar Történet. A harmincegy tárgy mindegyike - hiába vannak esetenként már egy évszázada a Múzeumban, elszakítva esetleg még ma is meglévő, vagy talán rejtőzködő, esetleg elpusztult környezetüktől - visszakapta saját „múltját", saját történetét. Amikor a látogató - legyen az szakmabeli, diák, vagy külföldi - végighalad a kis, zegzugos téren, óhatatlanul a rendezők szándékának hatása alá kerül: részesévé válik az évezredes időutazásnak. Csóválhatja a fejét Kinizsi Pál özvegye nagyvázsonyi temetkezési szokásán (két férjét egymás mellé temettette...), vagy élheti át az 1956-os forradalom veszprémi eseményeit a mártír tanár, Brusznyai Árpád személyes tárgyait nézve, az egykori tanítványok róla szóló visszaemlékezéseit hallgatva. A kiállításnak ezen kívül két szimbolikus tárgya is van: az első és az utolsó. Az első (bár nem ez a tárgy viseli ezt a számot...) egy „kukucska", azaz egy olyan mívesen elkészített fadoboz, amely optikai nagyító berendezést rejt, s amelybe cserélhető képeket tettek a 18-19. századi, városról városra, vásárból vásárba járó mutatványosok, így ismertetve meg messzi vidékek történéseivel, látnivalóival az embereket. A mai televíziónk őse ez, s bizony - ha jól belegondolunk - a tárgynak ez az exponált szerepeltetése eléggé keményen őszinte utalás a mai magyar társadalom függőségérc. A bemutatás mindenképp indokolt, hiszen ez adja meg a kiállítás alaphangját a rendezők által kiválasztott tárgyak „végigkukucskálására". Mintha azt mondanák: tedd azt, amit szoktál, nézz bennünket, hallgasd a történeteket. A legutolsó tárgy egy családi levelesláda Szentgálról. A ládában az ottani kisnemes Dénes (korábban Dienes) család legfontosabbnak tartott iratait őrizte 2002-ig. Birtokleveleket, perek papírjait, ...majd kórházi zárójelentéseket és kárpótlási íveket. Ez a láda, és persze tartalma olyan, amelyről azt mondanánk legtöbben: ne tegyünk, írjunk hozzá semmit, hiszen minden — emberi sorsok és történetek - benne van. Mégsem lehet, hiszen a látogatóknak nem föltétlenül kell ismerniük azt a történeti kontextust, amit nekünk kötelező. A harmincegy tárgy története így folyamatos szalaggá fonja össze az időt, ami a kőkorszaktól máig húzódik. Lám, mindössze harmincegy tárgy mekkora ívet húzhat meg. Lám, nem kellenek föltétlenül (és kizárólag!!!) a „reprezentáció" tárgyai ahhoz, hogy egy-egy hely története megelevenedjék. írhattam volna most azt: „teljességében megelevenedjék", dc - úgy érzem - ez nem volna korrekt a kiállítás alkotóival szemben, akiknek deklarált szándéka volt a „teljesség" kizárása, a sajátos emberi (és így egyedi) történet megrajzolása. Amivel mégis sikerült közel kerülniük ehhez a tagadott „teljességhez", hiszen összeáll egy történet, ami nyilván valamilyen módon az egész képet jelenti a látogatók legnagyobb része számára.
