Ihász István - Pintér János szerk.: Történeti Muzeológiai Szemle: A Magyar Múzeumi Történész Társulat Évkönyve 7. (Budapest, 2007)

IV. Kiállítások - Katkóné Bagi Éva: így öltözködött a „szögedi nemzet" a szabó ipar dicsőségére

megörökítsék. Ezeket a fényképeket sok szempontból lehet vizsgálni, de kiállításunkban viselettörténeti szempontból a leghitelesebb tanúink ezek a felvételek. A fényképeket végignézve megállapíthatjuk, hogy a 19. század végéig a szegedi hölgyek divatkövetésében még évtizedes késés mutatkozott. Öltözetük - ha másolta is a nyugatias ízlést, - részleteiben felfedezhetjük az ösi magyar viseletelemekhez való ragaszkodást. Ruhatárukban megtalálhatóak még az ingvállak, a paszományos pruszlikok, a zsinórdíszítések, a csipkekötények, a párták, a fökötők, amelyek igen dekoratívvá, egyedivé tették viseletüket. A 20. század fordulójára tűnik el ez a jelenség, és egy-két év késéssel már követik a szegedi hölgyek is az európai divatot, legfeljebb a megszeretett formákról nehezebben mondanak le és a kirívó túlzásokat alig, vagy egyáltalán nem veszik át. Néhány évtized múlva pedig már semmi különbséget nem találunk az öltözködésben. Ha végignézzük a felsorakoztatott képeket, hatalmas változásokat fedezhetünk fel. Megláthatjuk, hogy röpke száz év alatt hogyan jutott el a női szoknya a terjedelmes selyemrengetegtől a 40 cm-es jersey miniszoknyáig, a fűzött ingvállból pedig hogyan lett ingblúz, vagy kötött kardigán. Tetten érhetjük a viseletek vándorlását az arisztokrácián, a polgárságon át az iparos rétegig, majd több évtized múlva a mezőgazdasági termeléssel foglalkozó tehetős parasztpolgárok körében találkozunk újra azzal a pitykegombos lajbival, zsinóros ujjassal, vagy csizmával, amit annak idején még főbírók, főgyógyszerészek viseltek a belvárosban. A kiállításban érzékeltetjük, hogy egy közepes nagyságú város mennyiben volt divatkövető és hogyan alakult a szabó szakma sorsa az elmúlt évszázad társadalmi változásai során. A céhek sok évszázados falai a 19. század végére leomlottak és átadták helyüket az ipartestületeknek. Az ipartestületek megteremtették az egyesületi életet, és társadalmi kapocsként működtek az iparosok között. Kötelességük volt az elaggott mesterekről való gondoskodás, betegsegélyezés, oktatás, szakiskolák létrehozása, hazai szabók munkához juttatása. Képviselték a kormány felé a szakma érdekeit, pl. a hadimunkák magyar kézbe vételét az addigi osztrák iparral szemben. Budapesten 1889-ben létesült Ipartestületi székház, három év múlva megalakult az első szakiskola is. A Szabó Ipar című folyóirat tudósított az aktuális eseményekről. Az Ipartestület hatalmas munkát végzett a hazai ipar védelmében megszervezésében és megteremtésében. Felismerték, hogy az erők összefogása és szervezettség nélkül képtelenség a gazdasági élet versenyében megmaradni. 1904-ben létrejött a Szabómesterek Országos Szövetsége, a szegedi alapító tagok között Gombos István, Gyarmati Mihály, Till Frigyes, Dehrn Péter, Wéber Mátyás szegedi szabómesterek neveivel találkozunk. A szabószakmán belüli kategóriák a következők voltak: angol úri szabók, úri szabók, készruhaszabók, magyar szabók, vásározó szabók, női angol szabók, női francia szabók, női készruhaszabók, egyenruha-készítők mérték után, gyári konfekciókészítők, divatszücsök mérték után, szörmegyári szabók, bőrruhakészítők és papi szabók mérték után. A gépesítés forradalmasította a ruhaipart. A 20. század elejére a szegedi belváros szinte minden utcájában létezett egy vagy több ruhakészítő szalon, és a külvárost is behálózták a kisebb-nagyobb szabóságok. Az akkori helyzetről elég pontos képet kaphatunk, ha Mészáros Imre kéziratban fennmaradt dolgozatát lapozgatjuk, aki 55 évet dolgozott a szakmában az 1930-as évektől az 1980-as évekig, és Szeged számtalan szabóját ismerte, róluk szubjektív véleményt alkotott, amit szerencsére írásban is megörökített. Munkássága nagy részét a Divatszabó Vállalatnál töltötte el, ahol az egykori üzletek tulajdonosai hosszabb-rövidebb ideig próbálkoztak beilleszkedni a kollektív szellembe, több-kevesebb sikerrel. Mészáros Imrének rálátása volt a századelő eleganciájára is, inasként csodálta a fényes kirakatokat, figyelte a mögöttük folyó munka minőségét, s emlékezetében őrizte az elődökről szóló