Ihász István - Pintér János szerk.: Történeti Muzeológiai Szemle: A Magyar Múzeumi Történész Társulat Évkönyve 6. (Budapest, 2006)

II. Módszertan - Műhely - Közlemények - Bagi Gábor: Szolnok a Rákóczi-szabadságharcban. Egy történeti hagyomány hiánya és ami mögötte van

Szolnok a Rákóczi szabadságharcban Egy történeti hagyomány hiánya, és ami mögötte van Bagi Gábor Hazánkban 2003-ban ünnepeltük (már amennyiben ezt tettük) a Rákóczi szabadságharc kitörésének 300. évfordulóját. Ez alkalomból Szolnokon, a Damjanich János Múzeumban mindössze egy kisebb, alig másfél hónapig álló kiállítás nyílt, Rákóczi ábrázolások címmel. Intézményünkben már korábban is hagyomány volt, hogy a Szolnoki Művésztelep anyagára, illetve kapcsolatrendszereire építve egyes történelmi évfordulókon képzőművészeti anyagokat állítsunk ki (1987-ben pl. a Nagy Októberi Szocialista Forradalom 70. évfordulójára készült el a „Haladó törekvések a képzőművészetben" c. kiállítás). A mostani döntésben azonban más okok is közrejátszottak. Az általánosan ismert tényezőkön (pénztelenség) kívül egyrészt a működését ténylegesen az 1950-es években megkezdő múzeum történeti gyűjteményének sajátosságai (az 1880-as éveket megelőző időszakokra csak szórványanyagokkal rendelkezünk), másrészt pedig - talán kimondható - a város lakosságánál megfigyelhető, a korszak helytörténetével kapcsolatos érdektelenség. De mivel is magyarázható ez? Elsőnek is azzal, hogy a város jelenlegi lakóinak ősei 1711 után érkeztek ide. A török kiűzésekor az addig meghatározó balkáni népesség elmenekült, ennek következtében Szolnok népességét sokáig az ide helyezett katonák és családtagjaik alkották. A Rákóczi szabadságharc során a város négyszer cserélt gazdát, kétszer éppenséggel „tervszerűen" rombolták le, ennek nyomán a kisszámú törzslakosság is eltűnt, szétszóródott. így a szatmári béke után megtelepedőknél a korábbi eseményekkel kapcsolatos emlékek eleve nem hagyományozódhattak. Szolnok a dualista korig csak egy Tisza-parti kisváros volt, amely kizárólag rendkívül kedvező közlekedésföldrajzi helyzete miatt lehetett az 1876-ban kialakított JászNagykun-Szolnok vármegye székhelye. Népessége is csak az ezt követő migráció révén duzzadt fel. A helyi népi emlékezet csak a 19. század elejéig hoz emlékeket, bár az igazi mérföldkőnek 1848/49 tekinthető. Aligha véletlen, hogy Damjaníchról nevezték el a Múzeumot, az Uszodát, s a további helyi nagyságok (gróf Szapáry Gyula, Hild Viktor, Horánszky Nándor, Hubay Ferenc, Seftsik István stb.) időben is őt követik. Mindezek ellenére a történeti múlt lehetett volna közösségszervező erő, hisz Szolnok olyan korai, Árpád-kori megyeszékhelyünk, amelynek az idők folyamán több vára is létezett. A probléma csak az, hogy ezeknek az erődítményeknek a sorsa - a helyiek véleménye szerint - messze nem tartozik a magyar hadtörténet legfényesebb és legdicsöbb lapjaira. Gyakorta hangzik el a városban, hogy Szolnok a „kutyának sem kellett", és akinek védenie kellett volna, az sem becsülte annyira, hogy vért hullasson érte. De mi is ezzel kapcsolatosan az igazság? Szolnok várát (várait) - tudtunkkal - legalább hétszer ostromolták különféle csapatok, ebből az első alkalomra (az 124l-es tatárok általi feldúlásra) semmiféle adattal nem rendelkezünk. A további hat támadásból viszont csak egy volt sikertelen, és Szolnokot ezen alkalmakkor együttesen sem ostromolták egy hónapnál tovább. Jellemző, hogy a keresztény hadak 1595 őszi kísérlete - a vár egyetlen sikeres védelme a törökhöz köthető - és mindössze öt napig tartott. De mi is volt ennek az oka? Ismeretes, hogy az Árpád-kori ispánsági vár pusztulása után, 1550-ben I. Ferdinánd építtetett itt egy erősséget, amelyet két év múlva a kisszámú őrsége gyorsan feladott. Ezt követően Szolnok több évtizedig a kelet-északkeleti irányú török terjeszkedés (adóztatás) fő bázisa volt, ám Gyula, majd Eger elfoglalásával mindinkább jelentőségét vesztette. így a vár