Ihász István - Pintér János szerk.: Történeti Muzeológiai Szemle: A Magyar Múzeumi Történész Társulat Évkönyve 6. (Budapest, 2006)

Tanulmányok - Varga Éva: Berzsenyi nevének védőszárnya alatt. Egy somogyi irodalmi társaság a két világháború között

szemmel érdemes lapozgatni ezeket a müveket. Ilyen szempontból érdekes egy-egy írás kapcsán az, hogy mennyire árulkodik a korról, a vidékiségröl, egy társadalmi réteg ízléséről, divatjáról. Kétségtelen, hogy ezek a könyvek a szerzők egyéniségéről, mentalitásáról mondják el a legtöbbet. Világszemléletük főbb jellegzetességeit az alábbiakban tudjuk megragadni: 1. Az összmagyarságot ért trianoni sokkhatás kifejezése, majd minden műfajban. Ezek közül egyik-másik egészen kimunkált, a maga nemében hatásos. A kedvező visszhang okvetlenül garantált volt például egy efféle vers esetében (írta Györék József alsósegesdi ref. lelkész): „... Magyar vagyok! ... ", ennyi bánat Egyetlen szóban nem fér el soha!... - Rablók prédálták el szép hazánkat S tragikus fajom árva, mostoha. Ezer év ormán ... az Időn is áthat, Amit lemosni soha nem lehet, A bűn, a szégyen és a nagy gyalázat: Volt egy hazánk ... s az elveszett."

31 2. A nemzeti egység gondolatának hangoztatása a hősi múlt felidézésével, a magyar újjászületésbe vetett hitet erősítendő. (A főbb klisék: a honfoglalás, a kereszténység felvétele, a tatárjárás, a szabadságküzdelmek. Lásd pl.: Ecsy Ödön István A förgeteg című novelláskötetét.) 3. Önmeghatározási kísérletek a társadalomban elfoglalt köztes helyzetük megragadására, feloldására. (Lásd pl.: Gellért Vilmos Se úr, se paraszt és Lakos Eta Középen című verseskötetét.) 4. A rangos kortárs irodalom és művészet lebecsülése (különös tekintettel a nyugatosokra). Szembeállítása a romlatlan és tiszta, egészséges, vidéki élet idilljével. Ecsy Ödön István gimnáziumi magyar szakos tanár Virág hó alatt című verseskötetében (Csurgó, 1925.) az alábbiakat fejti ki a Magyartalan magyar költők olvasása közben című „költeményében". Szerinte a modemség hívei kaotikus, szörnyű képeket festenek. („Rőtlilászöld feketéket, tulipiros hupikéket") A nőt úgymond a szennybe rántják. Céljuk a „régit" lerontani, mert nékik „penész-szag" a vidéki. Ezzel szemben szerinte a költőknek olyan képeket kell festeni, ami eltakarja a szennyet. „Ósdi? Régi? Mindegy nékem, csak ragadj el képzelet! Szállj át vélem a vidéken, Hol örök a kikelet, Hol a fecske vígan cseveg A nádas eresz alatt, A kertbe' rozmaring rezeg És fut a kristály patak. 31 GYÖRÉK J.: 1924. Magyar vagyok... c. vers 35. p.