Ihász István - Pintér János szerk.: Történeti Muzeológiai Szemle: A Magyar Múzeumi Történész Társulat Évkönyve 5. (Budapest, 2005)

I. Tanulmányok - Balahó Zoltán - Gál Vilmos: Jakabffy Imre életútja a nemzetiségi térképektől a régészeti bibliográfiáig

nagyobb a népsűrűség, aránytalan les/ a térképünk, mert ugyanakkora, de más népsűrűségű területek azonos nagyságú színezést kapnak. így a valós népsűrűségi adatokat és az egyes területeken élők számát nem lehet az. ilyen módszerű térképpel meghatározni, nem beszélve arról, hogy az együtt élő nemzetiségek egymás melletti ábrázolása is nehéz, ha egyáltalán törekedtek rá, esetleg esak a városoknál körcikkdiagramon ábrázolva. A vidéki, kevert lakosság megjelenítését úgy oldották meg, hogy a domináns etnikum színe fedte le az egész területet, a kisebb lélekszámú nemzetiségek pedig a peremre kerültek, ahol esetleg érintkeztek saját, domináns nemzetiségükkel. A Teleki-féle „vörös térkép" ellenben már olyan módszerrel készült, amelyen száz főt egy mm

2 színezett terület jelentelt, tehát ez a fajta megoldás már tökéletesebb volt, én pedig kétszáz lakost ábrázoltam egy mm 2-en.

28 A második bécsi döntés előzményei 1940 áprilisától kezdve megindult Hitler nyugati offenzívája, ettől kezdve fokozott munkával készültünk egy lehetséges Erdélyt visszaszerző diplomáciai eshetőségre. Reggel nyolctól este nyolcig tartott a munkaidőnk, egészen 1942 végéig. Ezt Rónai keményen betartatta velünk. Néha azt mondtam, hogy nincs igaza ebben. Magyarán szólva, bevezette az ún. „führerprinzip"-et, ami Hitlertől származik, miszerint amit a vezér mond, azt meg kell csinálni, nincs mese. Ez a feszített munkatempó fizetésben nem nyilvánult meg, 120 pengő volt az. alapfizetésem - alig valamivel több, mint amit a Statisztikai Hivatalban kerestem -, erre még kaptam 40 pengő túlórapótlékot, így kijött a havi 160 pengő. Akkor énekelték azt a híres dalt, hogy „I la vi kétszáz pengő fi x-szel az ember könnyen viccel!" Hát ezzel még nem lehetett viccelni. Igaz, nem voltam se kinevezve, se besorolva, csak ilyen szerződéses alkalmazásban álltam. Június 18-án teljesen kimerülve a sok munkától kivettem a szabadságomat és leutaztam Balatonboglárra, nagynéném telkére, egy kétszobás villába. Valamikor a hónap végén jött a távirat, hogy azonnal menjek vissza Pestre és jelentkezzem a munkahelyemen. Visszahivatásom a szovjetek besszarábiai és észak-bukovinai bevonulásával függött össze. 1940. július 9-én Teleki Pál miniszterelnök és Csáky István külügyminiszter Münchenben tárgyaltak Hitlerrel az Erdéllyel kapcsolatos magyar igényekről. Magyarországon megtörtént az általános mozgósítás. Teleki július 13-án szombaton, este fél kilencig az intézetben tartózkodott, ahol megbeszélést tartott számunkra a további teendőkről. Feladatunk az volt, hogy azonnal dolgozzuk ki a tárgyalási stratégiát, illetve a lehetséges követelések formáját, alternatíváit Erdély kérdésében a románokkal szemben. Akkor már föl volt buzdulva az egész ország: „Édes Erdély itt vagyunk!" - énekelték, de Erdély nem volt olyan édes, mint hitték. Emlékszem egy ismerős Arad megyei földbirtokos féleségére, fölkeresett engem és azt kérdezte, hogy ha a férje rövidesen nagy ember lesz a visszatérő Arad megyében, akkor ugye csináltasson neki díszmagyart? Eire én elmosolyodtam magamban és „megnyugtattam": „Asszonyom váljon még egy kicsit azzal a díszmagyárral. Egyáltalán nem biztos, hogy Arad visszakerül!". Akkoriban előfordult, hogy éjfél után mentünk esak haza, ha egyáltalán hazamentünk, mert megesett, hogy bent aludtunk az intézetben. A lentebb említett terveken dolgoztunk, négyzetkilométerre pontosan ki kellett számítanunk, hogy az egyes tervek értelmében mennyi és milyen területek kerülnének vissza és maradnának ott, mert nem esak területről, városokról és népességről, hanem a közlekedésről és a gazdaság valamennyi ágazatáról is szó volt. A feladatokat Rónai továbbította felénk, aszerint, hogy mire utasította őt Teleki. Már akkor is fölvetődött, hogy ha nem kapunk annyi területet, amennyit szeretnénk, akkor 28 A nemzetiségi térképkészítés problémáiról lásd, JAKABFFY I. 1994. 85-88. pp.