Ihász István - Pintér János szerk.: Történeti Muzeológiai Szemle: A Magyar Múzeumi Történész Társulat Évkönyve 5. (Budapest, 2005)

I. Tanulmányok - Balahó Zoltán - Gál Vilmos: Jakabffy Imre életútja a nemzetiségi térképektől a régészeti bibliográfiáig

autonómiát követelünk a székelyeknek. Ezt aztán melegen tartották, még a tumu-severini (augusztus 16-24.) tárgyalások alatt is, de Székelyföld visszakerülésével aktualitását vesztette az ügy.

29 A területi igényekről szóló tárgyalásokat magyar részről Hory András megbízott követ vezette, ő tárgyalt a Zsófia sétahajó fedélzetén. Rónai nem volt jelen a tárgyalásokon, mert Pesten koordinálta a tárgyaláshoz szükséges anyagok feldolgozását, állandó telefonkapcsolatot tartva fenn a hajóval, a külügyminisztériummal és a miniszterelnökséggel. 1 la jött a telefon, hogy valamin változtassunk, akkor ő szólt, hogy javítsam át a térképen, és keressek hozzá adatokat. A feljegyzéseink, statisztikai adataink alapján azonnal tudtam korrigálni a térképeket. (Ebben olyan gyakorlatra tettem szert, hogy az. 1946-os béketárgyalásoknál is szinte négyzetkilométerre pontosan meg tudtam mondani lejből, hog}' ott mi található, az ipartelepektől a bányákig, erdőkig, iskolákig, a nemzetiségi arányokig, vallási megoszlásig szinte mindent). Göring német birodalmi miniszter mindenáron meg akarta tartani Romániát a kőolaj és a földgázmezők miatt, de Erdélyben a háborús iparhoz szükséges nyersanyagforrás nem volt kiaknázható, vagy legalábbis nem jelentős mennyiségben, libben a kérdésben különben hatalmas tévhit élt a magyar közvéleményben, ugyanis Magyarországon a két háború között minden vonatkozásban túlzottan fölértékelték Erdély jelentőségét. Azt mondták, hogy Erdély egy csoda, cg}' álomvidék, Móricz Zsigmond tündérkertje, a keleti Svájc. Ennek az volt az alapja, hogy Nyíró József, Tamási Áron és Kós Károly ontották az Erdélyről, a székely góbéságról szóló regénveket. Vágyálmok között éltünk, amit fűtött a sok emigráns, aki idemenekült Erdélyből és honvágya volt. Egyszerűen hatalmas nosztalgia élt Erdély iránt. Egy kicsit illúzióvá vált Erdély, hogy milyen sokat ér nekünk és ha visszakerül milyen hatalmasak leszünk megint, ebben persze volt némi igazság, de arra nem gondolt senki, hogy NagyRomániának is rettenetes tehertétel volt Erdély. Tudniillik a szegénység, a régi megszokott magasabb igények miatt élesebben előjött, mint az igénytelenebb Kárpátokon túli Ó-Romániában. Mert bár az ország legfontosabb ásványi nyersanyaga, a petróleum, jelentős bevételt hozott a román államnak, az anyagi javakból elsősorban a román állam és a hivatalnokréteg tagjai részesültek, az általános szegénységet nem tüntette el. A két világháború közötti román szociológiai viszonyokat ismeive tudjuk, hogy szinte jobbágyi szinten élt a mezőgazdasági népesség, nem volt olyan erős kisgazda réteg mint nálunk, ez ott ismeretlen volt. A bojárok, a nagybirtokosok és a birtokokon dolgozó cselédek mellett létezett egy igen szűk keresztmetszetű elit, méghozzá nagyon művelt elit a társadalom csúcsán, amely a nagyobb városokban és gazdasági központokban tűnt fel, mint Ploiesti, Craiova, Iasi, meg Cemäuti, utóbbi pláne jelentős polgári hagyományokkal rendelkezett. Persze a legfejlettebb város Bukarest volt, ahol már régóta virágzott a magasabb szintű levantinus kereskedelem és ipar, a tengeri kijáratot biztosító dunai kikötőknek (Gala(i és Brüila) köszönhetően. Tehát értékesebb terület volt a románok számára Moldva, Besszarábia és Bukovina - akkoriban ott volt a legjobb napraforgótermés egész Európában, a moldvai borok pedig sorra nyerték a külföldi díjakat -, mint Erdély. Hiába mondtam én a DICS-ben: „Gyerekek, ne beszéljetek aranyat termő földekről, álomországról, tündérkertről, mert ilyen nincsen, ezek a szavak a regényekbe nagyon jól belepasszolnak, ezek nosztalgiát teremtenek, de ha kijöttök és megnézitek ott a helyszínen, hogy mi a valós helyzet, akkor esik esak le a tantusz". Piát le is esett, miután a bevonuló magyar csapatokat fogadó fehérruhás szüzek üdvözlő mámora elmúlt, és a katonairól polgári közigazgatásra való áttéréssel kellett megszervezni a civil életet. Ráadásul nagy mozgolódás kezdődött, az észak-erdélyi románok egy része kezdett kivándorolni délre, a szó szoros értelmében menekülni, nem kényszer hatása alatt, hanem abbéli félelmükben, hogy mint hivatalnokok, kistőkések, keres-