Ihász István - Pintér János szerk.: Történeti Muzeológiai Szemle: A Magyar Múzeumi Történész Társulat Évkönyve 4. (Budapest, 2004)

I. Tanulmányok - Medgyesi Konstantin: Jelenkor-kutatás és kisvárosi rendszerváltozás

szakember, a tudásukra nincs elegendő vásárlóerő. Például van egy vadászterület 10 ezer nyúllal, az elbír 5-6 vadászt kényelmesen. Ha 1500 vadász van, akkor más a helyzet. Makó eltartó képessége nem nagy. A II. világháború időszakában 30-35 ezres város volt Makó, most 26 ezren élünk itt, és ebben nagyon sok olyan van, aki beköltözött ide a környező falvakból. Úgy szoktam mondani, Makó halódó város, s attól tartok, ez még rosszabb lesz." Az eddig vázoltakból is kitűnik, hogy a makói társadalom nem tekinthető a rendszerváltozás nyertesének. Ebből fakadóan meglepő és értelmezésre szoruló jelenség, hogy a rendszerváltás korában Makó sportja a körülményekhez képest valósággal szárnyalt. A helyi labdarúgó csapat edzője erről a következőképpen nyilatkozott: „Miközben a szegcdi és a vásárhelyi foci hol fent, hol lent van, addig Makón megfigyelhető egyfajta állandóság. Látható egy folyamatos emelkedés. Jó lenne, ha a város másban is tudná tartani ezt a fejlődési ütemet. Amikor idekerültem a városba, az 1980-as években, akkor Makó város megtartó ereje nagyobbnak tűnt. Voltak ipari vállalatok, jól menő tsz-ek. Most nem igazán tudok ilyenekről beszámolni. S ezt csak azért említem, mert a foci és a gazdaság, meg a társadalom között léteznek összefüggések. Most nálunk nem pontosan tükrözi vissza a makói labdarúgás a helyi gazdaság teljesítőképességét, a foci jobban áll." A fociklub elnöke szerint a makói sport sikerei mögött az emberi dac áll. Hogy már csakazértis megmutassák, Makót nem lehet leírni. Társadalmi összefüggéseit tekintve bizonyára valóban c tudat állhat amögött, hogy miközben a helyi gazdaság teljesítménye lefelé ívelő pályán mozgott a 90-es évtizedben, addig a sportéletben a város csapatai osztályokat léptek előre és jól szerepeltek a kupaküzdelmckben. Ez a jelenség, mintegy az élniakarás kifejezője, reményt keltő lehet a település számára, ugyanakkor a pesszimista hangok e témát illetően is hallatszanak. Az egykori kiváló kézilabdás a következőképpen fogalmazott: „Félek, mert túl jól áll Makó a sport területén. Az ember körbenéz és azt mondja: Gyerekek! Egy 26 ezres kisvárosnak van egy NB Il-es labdarúgó csapata, kézilabdában egy NB I/B-s, sakkban NB l-es, s asztaliteniszben egy NB II-cs egyesülete. Lehet-e mindezt tartani?" Közéleti sorsfordítók Az első fejezetben a kutatómunka, az anyaggyűjtés elméleti-módszertani hátterét igyekeztem felvázolni, a második részben megpróbáltam képet adni a rendszerváltó kor Makójának társadalmi folyamatairól, e harmadik fejezetben a vizsgálat egy apró, de reményeim szerint nem érdektelen részmozzanatáról szeretnék beszámolni. Már korábban jeleztem, a pszichohistóriai kutatás egyik célja a helyi közéleti szereplők lelkivilágának („lelki apparátusának"), tudati működésének megértése, ábrázolása. A rendszerváltozás - lényegéből fakadóan - nem hagyhatta érintetlenül a pozícióban lévő személyek státuszát; a legfelső vezetői kasztot tekintve valóban földrengésszerű változások történtek. Természetszerűleg a rendszer bukása magával rántotta a mélybe a korszak exponált embereit. Az már a rendszerváltó folyamat egyik jellegzetessége, hogy az 1990-ben bizalmat szerző helyi politikusok többsége - igaz immáron a szabad választások következményeként - bukásra ítéltetett. A magam részéről kísérletet tettem arra, hogy feltárjam, miként élték meg a kisvárosi „hatalmasságok" a tisztségük elvesztéséből következő elkerülhetetlen életpálya béli törést. Makó város utolsó tanácselnöke tipikusnak mondható karriert futott be a Kádár-korszakban. Dolgozott a KISZ-, majd a pártapparátusban, ezt követően került a tanácshoz, mint elnökhelyettes. A 80-as évtizedben tanácselnökként irányította a települést. Egy akkori tanácstag szerint az utolsó tanácselnököt „lehet, hogy nem pontosan erre a pozícióra kellett volna megválasztani. Volt olyan érzésem, nem biztos, hogy ő kézben tudja tartani az apparátust. Úgy épült fel akkor a tanács, hogy az osztályok teljesen önállóak voltak. Egy osztályvezető