Pintér János szerk.: Történeti Muzeológiai Szemle: A Magyar Múzeumi Történész Társulat Évkönyve 3. (Budapest, 2003)
Módszertan - műhely - közlemények - B. Gál Edit: A gyöngyösi Szt. Erzsébet-templom kriptájának viseletanyaga mint történeti forrás
tetejére pakolták. Amikor megtelt egy-egy rész, téglafalat húztak elé. Hzt az állapotot találtuk meg 1992-ben. A koporsóhasználat általánossá válásával elterjedt azok színezése is. A szín, a díszítés mutatta meg, milyen korú az elhunyt. A fiataloknak fehér vagy kék, a középkorúaknak szürke, illetve barna, míg az öregeknek fekete koporsó Járt". A 18. század végétől terjednek el a virágos, feslett „bútorok". Az iljú hajadon leányokéra színes tulipán, nefelejcs, rózsa, margaréta került, míg a középkorúak, illetve fiatal házasok fehérrel festett virágmotívumot kaptak. A kripta feltárása során előkerültek gyermekkoporsók is, fehérre festett, szépen faragott fejfákkal, valamint zölddel, fehérrel, pirossal színezett darabok, főleg fiatal lányok neveivel. Igen elterjedt ebben a korban a vászonnal bevont, rézszegekkel kivert koporsó, s nagy számban fordult elő teljesen fekete, minden feliratot nélkülöző, tetején festett Krisztust ábrázoló darab. Kiket temettek a kriptába? Az előzőekben már szóltunk a 17. század közepén végbement szláv betelepülésről. Azóta azonban több mint száz év telt el, s ez a népcsoport úgy nyelvében, mint szokásaiban, viseletében egyre inkább asszimilálódott. Bár a Szent Erzsébet-templomba temetettek szláv hangzású neve (Dragotinits, Leszkovszky, Janovitzky, Dubravitzky stb.) azt mutatja, hogy még mindig főleg a „tót népesség" használja, azért feltűnnek a magyar nevek is, bizonyítva a természetes keveredést. Ezen kívül a 19. század első évtizedeiben Gyöngyösön már nincs más használható kripta, hiszen a többi templomban lévő temetkezőhelyet vagy teljesen betemették, vagy megteltek. A helytörténeti kutatások azt bizonyítják, hogy az itt nyugvók szinte mindegyike nemes ember volt, többen közülük megbecsült elöljárói a városnak. Itt helyezték nyugalomra Ludányi Imrét, aki 1794—1799-ig a főbírói tisztel töltötte be. Dragotinits Pál másod-adószedő, Farkas Mihály választott jegyző, Mórócz Franciska, kinek apja, Mórócz Mihály 1812-ben - leánya halálakor - a város főbírája volt, s szintén ide került Kugyelka Anna, a későbbi főbíró Kugyclka Mihály lánya. Mint e néhány kiragadott példából is látszik, az ide temetettek a tehetősebb középréteghez tartoztak, s ezt a feltárt viseleti anyag is bizonyítja. A koporsókban ékszerek nem voltak, hiszen ebben a korban - a végrendeletek tanúsága szerint - az ékszer, sőt a ruházat is öröklődő vagyontárgynak számított. Az elhunytak mindegyike kezében fából, vagy csontból faragott, selyemcérnára fűzött olvasói és magyar nyelvű Bibliát tartott. A férfiak felül szűk, sujtásokkal díszített nadrágot, csákóra vágott ezüstgombos, gyöngyösi posztóból készült dolmányt viseltek, melyre díszítésként övet, vagy zsinórt tettek. Általánosan elterjedt a nyaksál - esetünkben mindig selyemből készült -, melyet kétszer körbetekerve és megkötve hordtak. A lábra csizma került. Több koporsóban találtunk széles karimájú, fekete vagy barna színű, ún. „tót kalapot", ezek állapota azonban annyira rossz volt, hogy egyet sem lehetett megmenteni. A kalapokat a test mellé, vagy az összekulcsolt kézre fektették. A viselettörténeti irodalmak 4 azt írják, hogy a 19. század első felében e kalapot már csak az „egyszerű nép" hordta. Ennek ellentmondani látszik - legalábbis Gyöngyösön - az egyik feltárt férfisír. A koporsóban a fej mellé helyezték a fekete színű kalapot. A ruházatot kékposztóból készült szűk zsinóros nadrág és szintén kékposztó dolmány alkotta, amely 14 pár arannyal bevont pitykegombbal záródott (2. kép). Az öltözetet egy selyem nyaksál egészítette ki. Sikerült egy egybeszabott, oldalvarrott csizmát is kiemelni, melynek talpa marhabőrből, eleje borjúbőrből készült. A talpbélésbe faerősítést tettek, ettől vált „recsegőssé". Sarkát négy börlapocskából építették, melyet kézzel faragott faszegekkcl, illetve középen egy fémszeggel erősítettek fel. Az ezüstgombos dolmány szinte állandóan felbukkanó ruhadarab. Egy részük posztóból, egy részük selyemből készült. Gombolásuk igen sokféle, de mindegyiken megfigyelhető 4 DOMANOVSZKY li. 1979.. DÓZSA K. 1990, NAGY G. é.n.
