Pintér János szerk.: Történeti Muzeológiai Szemle: A Magyar Múzeumi Történész Társulat Évkönyve 3. (Budapest, 2003)

Módszertan - műhely - közlemények - Nagy László G.: Ezredfordulók kapcsán - fejezetek a történész-muzeológusképzés történetéből

egyedülálló ez a képzési forma, de Európában másutt sem nagyon ismerünk hasonlókat: a hollandiai Reinward Akadémiától a németországi posztgraduális tanfolyamokon át a prágai vagy brünni egyetemig csak „általános muzeológiát" oktatnak; szakmuzeológus képzés talán egyedül Moszkvában zajlik. Bízunk benne, hogy a 2002-es reform, a követelmények növelése még magasabbra emeli a színvonalat, amit a végzettek tudása, múzeumi munkája igazolhat majd vissza. Mindezek mellett semmiképpen sem tűnhet ünneprontásnak, ha végezetül néhány probléma, mint megoldandó feladat felvetésével zárul e visszaemlékezés. Ilyen pl. a megszigorított előírások miatt most még élesebben felvetődő kérdés: mi legyen a kötelező felvételi vizsga (korábban beszélgetés) tartalma? Az 1970-es években még létezett „közgyűjteményi" tagozatos/fakultációs gimnáziumi osztályok sorra megszűntek, mára hírmondójuk sem maradt. Nincs tehát olyan középiskolai anyag, sem tankönyv, amire alapozhatnánk. (A történelmi kérdések pedig az amúgy is kötelezően társított történelem szak felvételi anyagát képezik.) így csak két lehetőség marad: a tanszék által „közhírré tett", elolvasandó cikkek, egyetemi jegyzetek, vagy az a másutt bevált gyakorlat, hogy a tanár emberi, pedagógiai tapasztalataira, a hallgató önéletrajzából, a szóbeli felvételin esetleg általa említettekből kihámozható jelekre, kötődésekre próbál hagyatkozni, miután a számonkérhető tárgyi tudás (törvényszerűen) igen kevés. Esetleg e kettő kombinációja? Sajátos problémát vet fel a hatályos felsőoktatási törvénynek az az előírása is, hogy egyetemi diplomát Magyarországon csak 8 sikeresen befejezett tanulmányi félév alapján lehet szerezni. Ennek következményeként vált a régebben „C" felvételű (azaz hároméves) szakból „B" (azaz négyéves) képzés, aminek viszont azonnal két negatív következménye is lett. Egyrészt „túl korán" kerülnek döntés elé az új- és legújabb kori történeti muzeológiát esetleg választani kívánó hallgatók. IIa ugyanis első év végén nem jelentkeznek (amikor pedig még csak az ókorról hallottak előadásokat), akkor az utolsó év(ek)ben „túlfutok" lesznek, ami súlyos tíz- vagy százezrek befizetési kötelezettségével jár számukra. Másrészt nem igazán tartható az az eredeti elképzelés, hogy a kultúr- és művelődéstörténeti stúdiumok párhuzamosan haladjanak a történelem szakon oktatott köztörténeti korszakokkal. Nem biztos, hogy helyes a történeti muzeológia szempontjából egyébként teljesen érthető, de talán túlzottan szigorúan kötelezővé tett párosítás a történelem szakkal. Korábban mód volt arra, hogy - a Kari Tanács engedélye alapján - néhány művészettörténet, néprajz, régészet vagy éppen levéltár szakos hallgató is felvehesse a muzeológiát (akiknek aztán természetesen előírták bizonyos, a történelem szakon meghirdetett előadások és szemináriumok látogatását). Az ö nézőpontjuk, szemléletük nem csak az órákat színesítette, de adott esetben egy történeti múzeum képzőművészeti, életmódtörténeti vagy iratgyűjteményébe kerülve sem jött rosszul; ha pedig maradtak másik szakmájuknál, az ott szokásosnál jóval erösebb muzeológiai képzés úgy is hasznukra vált. A lehetőség persze most is fennáll - három szakos hallgatók esetén. Ám a bölcsészhallgatók közölt élve nagyon jól tudjuk: az ilyesmi manapság olyan ritka, mint a fehér holló. Teljesen megoldatlan egyes „rokon szakmák", mint a hadtörténeti, orvostörténeti, technikatörténeti, irodalom- vagy színháztörténeti muzeológia művelőinek képzése, ahogy máig nem kapnak (szervezett, posztgraduális formában) muzeológiai továbbképzést a „csak" történelemtanári diplomával a gyűjteményekbe kerülő kollégák. Nincs a tanszéknek akkreditált PhD-programja; és még azt sem sikerült elérni, hogy - a növekvő óraszámban tanító - megbízott előadók újból kaphassanak (bármily csekély, de mégis jelzésértékű) díjazást a kar költségvetéséből. Van tehát mit tennünk az elkövetkező 20 (esetleg 40?) esztendőben is; és ha mindez sikerül, a magunk részéről ígérhetjük a kedves olvasónak: a következő jubileumi beszámolót ugyanitt, ugyanígy találhatja majd...