Füvessy Anikó: Válogatott kerámiatanulmányok (1979–2005). Az Alföld népi fazekassága – A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Múzeumok Közleményei 59. (2005)

A miskakancsó terjedésének útvonala A stílus, a divat és a használók ízlésének összefüggése Köz- és magángyűjteményeinkben mintegy 110 miskakancsót őriznek. Ezek közel 60%-a Tiszafüreden, 30%-a Mezőcsáton készült. A mezőtúri példányok száma alig haladja meg a 10%-ot. A miskakancsó a reformkor kezdetén viszonylag kis körzetben, az Alföldön és annak északi peremén jött divatba. A csákós emberfejű borosedény plasztikus sújtásokkal és gombokkal az emberi ruházatot is megjeleníti. Jellegzetessége még a hasán, oldalán vagy fülén tekergőző rátétes kígyó. A jellegzetes kancsóval és funkciójával az antorpomorf edények kapcsán Kresz Mária már 1970-ben foglalkozott.

2 Bár mind az alföldi, mind az ország más fazekasközpontjaiban emberalakú italtartó edények több-kevesebb gyakorisággal készültek, ez a speciális forma azoktól eltérően kultikus jelentőséggel is bírt. Készítésének, ajándékozásának, illetve használatának meghatározott, bár kellő mértékben már ki nem deríthető alkalma volt, mely vélhetően az élet három nagy fordulójához, a születéshez, esküvőhöz és a halálhoz kapcsolódott. A korábbi szakirodalom a készítőhelyek között Pásztót, Szentest, Miskolcot és Debrecent is számon tartotta, bár mai tudomásunk szerint a klasszikus miskakancsók csak Hódmezővásárhelyen, Mezőtúron, Mezőcsáton, Tiszafüreden és Abádon készültek.

3 Sőt ezekben a központokban sem egyforma gyakorisággal. Vásárhelyen és Abádon csak egy-egy hiteles példányról van tudomásunk, és a mezőtúri darabok száma sem áll arányban az ottani fazekasmesterek létszámával. A miskakancsót állandó, a készítő központoktól független formai és díszítménybeli elemek jellemezték, mint pl. a csákós emberfej, a ruházatot megjelenítő plasztikus zsinórzat és gombok. Emellett rendelkezik olyan elemekkel is, melyek nem minden miskakancsót készítő központban fordultak elő, mint pl. a rátétes kígyó, a míves szerkesztett díszítmények. Hogy újabb formáról van szó, jelzi helyi megnevezésének változatosabb volta. Irodalmi neve, a miskakancsó a korabeli népnyelvben csak Tiszafüreden volt használatos. Elnevezése Mezőcsáton általában pintes. Ebben a formában szerepel 1838-tól szinte minden feliraton. Egy-egy alkalommal nevezik boros kánanak (1847), mihokórosnak (1853), árosnak (1854), illetve kanosának (1900).

4 Tiszafüreden a leggyakoribb elnevezés az áros, illetve a miska (1869-től).

5 A feliratokon alkalmi megnevezésként még apiníes (1847), a tserép (1856) és a kancsó (1857) szerepel.

6 Miskaként először az idősebb Nyúzó Gáspár 1869-ben készült munkáján fordul elő, melynek feliratából azért érdemes idézni, mert a kancsó két elnevezését is tartalmazza: 1 A tanulmány az OTKA T 013 513. számú támogatásával készült. 2 Kresz M., 1971.5-32. 3 Domanovszky Gy., 1968. 37.; Bodgál F., 1958.; Szabadfalvi J., 1960.28. A miskakancsók között egy feketekerámia is található, melyet Tiszafüreden gyűjtött Györffy István. Füreden feketekerámiát készítő fazekasok is éltek, szinte biztosak lehetünk benne, hogy helyi készítmény. A Néprajzi Múzeum 78830 leltári számú tárgya. 4 HOM 53.10.1., NM 51.31.388., НОМ 53.181.1., NM 66.99.1. 5 NM 78836., NM 51.31.402. 6 DM 77.74.1., Lazetzky-gyűjtemény (Budapest), Ruszinkó-gyűjtemény (Budapest) 143