Tolnay Gábor szerk.: Ember és környezete. Tudományos ülésszak 1999. november 22–23-án Szolnokon – A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Múzeumok közleményei 58. (2002)

Pusztai Gabriella: Szempontok a Magyar orvosok Fekete Afrikában című téma kutatásához

kiütéses tífusz, pestis, melyek elfojtásához, megelőzéséhez elsősorban a kiindulási góchelyüket kellett felszámolni. A betegségek másik csoportjába sorolom a beteg környezetére nem veszélyes betegségeket, a sebészeti eseteket, táplálkozási hiánybetegségeket, nemi betegségeket, framboesiat, szifiliszt, a tüdőgyulladást. Gyakoriak a malária, a bőrbetegségek. Az igen rossz higiénés viszonyok következtében elterjedtek a parazitás fertőzések, a trópusi fekély. A földrész halálozási arányszáma még ma is kb. háromszorosa az európainak. Elég csak az etiópiai átlagéletkort megemlítem, ami jelenleg is csak 40 év. A kint élő orvosok gyorsan megértették, hogy feladatuk jóval összetettebb, mint Európában volt. Ha tartós eredményt akartak elérni, akkor nemcsak a pillanatnyi veszély elhárítására kellett törekedniük, hanem a járványok okainak megszüntetésére, hogy megakadályozzák a betegség újbóli kitermelődését. Jelentős sikereket ért el a vérhasjárvány megfékezésében Fuszek Rudolf, s Thanhoffer Lajos az álomkór elleni harcban. A betegekkel találkozva a rendelésen, az első feladatot azok fizikai, egészségi állapotának felmérése jelentette. (Egyedülálló dokumentuma ennek és az afrikai orvostörténetnek Fuszek Rudolf több évtizeden keresztül vezetett, több ezer betegkartonja.) A gyógyulás esélyeit ugyanis jelentősen rontotta a gyakori alultápláltság, a korai öregedés, s az a szokása a bennszülötteknek, hogy a betegségek végső stádiumában fordultak az európai orvoshoz, a helyi varázsló - a beteg állapotát még sokszor súlyosbító - beavatkozása után. A konkrét gyógyítás gyakran csak a beteg fizikai felerősítése után indulhatott. Az orvosoknak többnyire csak a legsúlyosabb esetekkel volt ideje foglalkozni, s a többit kénytelenek voltak az ápolókra bízni. A betegek kezelése jó kommunikációs kézséget, széleskörű ismereteket követelt az orvostól. Tehát a beteg nyelvének megértését - legyen az „torz" angol vagy törzsi nyelv, a szokások, hiedelmek ismeretét -, hiszen tüneteiket is saját hiedelmeik alapján írták le. Továbbá le kellett küzdeniük a beteg félelmét az új gyógymódtól vagy operációtól. A bennszülöttek bizalmát igen nehéz volt megnyerni, de annál könnyebb elveszíteni egy sikertelen kezelés után. Komoly gond volt a betegek kísérőivel, hozzátartozóival kapcsolatos feladatok megoldása. A sokszor több száz kilométerről utazó betegeket aggódó családtagok kísérték, akik ellátására orvosaink nem voltak felkészülve. Schweitzer kórházában jó eredménnyel próbálkoztak a probléma megoldásával. A betegek összetétele igen változatos volt. Valamennyien gyógyítottak európaiakat, de legfeljebb csak néhány száz főt. A hozzájuk tartozó afrikaiak száma több ezerre rúgott. A babonák, szégyenérzet miatt több férfi jelentkezett vizsgálatra, mint nő. Jelentős a különbség a páciensek vagyoni helyzete között is. Mivel az orvosnak általában fizetni kellett, a jobb módú családok rövidebb időn belül fordultak orvoshoz. Az Európából beszerzett gyógyszerek is meglehetősen drágák voltak. Meg kell jegyeznünk persze, hogy a varázslók ilyetén szolgálatai is igen sokba kerültek. Orvosaink széles látókörű, nyitott gondolkodású szakemberek lévén nem zárkóztak el az afrikaiak mindennapi életének, magatartásának, a helyi néprajznak és nyelvnek, és mindenek előtt a népi gyógymódoknak a megfigyelésétől. Tudomásul vették, hogy mindenkit csak saját nyelvén, világképében, viselkedési normái szerint lehet megközelíteni, megérteni, meggyógyítani. A helyi gyógyító hagyományok sokszor jelentettek akadályt az európai gyógymódok elterjesztésében, jelentős konkurenciája és sok esetben bosszan-183-