Cseri Miklós – Tárnoki Judit szerk.: Népi építészet a Kárpát-medencében a honfoglalástól a 18. századig – A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Múzeumok közleményei 58. (2001)

Pálóczi-Horváth András: A késő középkori népi építészet régészeti kutatásának újabb eredményei

den célra külön építmény szolgált, az állatokat nem tartották a lakóházzal egy tető alatt. A vázolt háztípus elterjedési területe nagyjából fedi a kedvező mezőgazdasági adottságú vidékeket, ahol a 14-15. századtól gyorsan fejlődő, árutermelő paraszti gazdálkodás alakult ki. A szentkirályi ásatások e háztípus történetét több adattal gazdagították, eddig régészetileg ismeretlen építészeti részleteket is sikerült megfigyelnünk (például szikrafogó, küszöb, kuckó). A 15. század elejétől a 17. század elejéig folyamatosan egy helyben lakó családok építkezéseiről vannak régészeti adataink, így jó áttekintésünk lehet egy településen belül az építési szokások változásáról, a lakóházak fejlődéséről. Az átkutatott telkeken a legkorábbi lakóházak kéthelyiségesek, később a konyha felőli végüknél bővítik egy vagy két helyiséggel. A szemeskályhák már a település korai periódusában megjelennek, de legalább a 15. század közepe táján. A 25. ház feltárása szolgáltatott adatokat a szemeskályha megjelenésére. A 25. háznak a II. periódusban osztott tüzelőberendezése volt: szemeskályha és kiugró kemence, a szájuk előtt lévő kerek tüzelőpadkán nyílt tűzhely, fölötte szikrafogó. A kályha alatt az I. periódusban a kályhától eltérő alaprajzú, ovális szobai kemencét tártunk fel, de valószínűleg ennek falába is építettek már kályhaszemeket. - A gótikus formakinccsel rendelkező, középkori paraszti kályhát a 25. ház kályhájából előkerült kályhaszemtöredékek és az ásatási megfigyelések segítségével sikerült rekonstruálni.

133 Szentkirályon a 15. századi korszerű, jól megépített épületeket a 16. század második felében, a török hódítás után egyszerűbb technikával, rosszabbul megépített házak váltják fel, a konyhai kemencéket megszüntetik és eltűnnek a változatos díszű kályhák is. A 16. század végén ismét megjelennek az egytüzelős házak, szobai kemencével, de egyes családok továbbra is osztott tüzelőszerkezetű házat építenek (29. ház). A legkésőbbi, 17. század elejére keltezhető rétegek annyira sérültek, hogy ennek a korszaknak a szentkirályi lakóházáról nem tudunk pontos adatokkal szolgálni. Egyes telkeken a központi épületnek tartható, kályhás-kemencés lakóház mellett kéthelyiséges, tüzelő nélküli épületet is találtunk, amely nem tartható gazdasági melléképületnek, hanem szintén lakás céljául szolgált (10. és 12. épület), több család egy beltelken lakását tanúsítja. A Dunántúlon a nyugati magyar ház előzményeit legjobban a Sarvalyon feltárt lakóházak képviselik. A három-, négy- vagy öt-helyiséges lakóházaknak általában csak egyetlen helyisége volt fűthető belülfűtős kemencével, ezek a helyiségek füstösek voltak. Mindössze két házban állt szemeskályha, de csak az egyik volt kívülfűtős, mégpedig az udvar felől fűtötték. Tehát ez az egyetlen ház a faluban, amelynek füstmentes szobája volt (17. ház). A kemencés helyiségek többfunkciójúak (konyha-szoba), a konyha funkció ott válik teljesen külön, ahol a ház két helyiségében is van tüzelő (10. és 17. ház). Valamennyi helyiség az udvarra nyílott. Már a késő középkortól általánossá vált, hogy a lakórészt és az állattartás, takarmánytárolás helyiségeit egy tető alá építették. Az írott forrásokkal összhangban a középkori faépítkezés emlékei egyre nagyobb számban kerülnek elő, elsősorban a Dunántúlon. A faanyag elenyészése miatt egyes esetekben valóban vitatható, hogy milyen szerkezetről és kitöltőfalról van szó. Amíg 133. PÁLÓCZI HORVÁTH András 1996. 15. 251