Kaposvári Gyöngyi szerk.: Varia museologica. Dolgozatok a szolnoki múzeum gyűjtőterületéről. Kaposvári Gyula válogatott írásai és bibliográfiája – A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Múzeumok közleményei 55-56. (1996)
tele jósággal, mely azonban, ha haragszik, oly vadul szikrázik, hogy fiatal katonáink gyakran remegtek egy pillantásától..." De ha egyik fiatal honvédjének, a költő Vajda Jánosnak írását olvassuk, értjük meg igazán Damjanich János egyéniségét, emberi nagyságát: „...Damjanichot láttam egy ágyúzás alkalmával Turia előtt... Az ágyúgolyóknak kitett domboldalon állott, szivarozva, olyan nyugalommal, aminőhöz hasonlót nemcsak életemben nem láttam, de aminőre képesnek embert nem hittem. Kezdett előttem világos lenni, minők lehetnek azok a rendkívüli lények, kik a görögöknél mintául szolgálhattak arra, hogy képzeletükben a hadisten eszményét megalkossák... Bármi zaj támadt körülötte, még csak fejét sem billente... még szempilláit sem izgatták a süvöltő golyók... Képzelhető a csapatok lelkesedése, midőn e nagyszerű egyéniség tábornoki díszegyenruhájában előttük megjelent. Nagy hatást szoktak tulajdonítani egy harci riadónak, dalnak, indulónak, vagy lelkes kiáltványnak. Mondhatom, hogy Damjanich alakja épp oly buzdító, a vakmerőségig bátorító volt, mint akár a Marseillaise, vagy a Rákóczi-induló. Hazánkban sok daliás alakot láthatni, de oly hősies alakot, mint Damjanich, soha nem láttam..." Damjanich alakja azonban elválaszthatatlanul összeforrott legendás hírű fiaival: a vörös sipkás 9. és a fehér tollas 3. honvéd zászlóalj katonáival. A diadalmas szolnoki csata után szerénységére jellemzően mondotta, hogy neki semmi érdeme nem volt a győzelemben, csak nézte, mily hősök a fiai. De a csata végén, amidőn a 3. zászlóalj megpillantotta parancsnokát, lelkesen tört ki az éljenzés: „Éljen Damjanich" Éljen Damjanich apánk!" Akkor hangzottak el ezek az emlékezetes szavak a szolnoki utcán: „Fiúk, büszke vagyok rátok! Ti az ördögöt is megveritek! Megérdemelnétek, hogy mindnyájan tisztek legyetek; de hol volna akkor az én kedves 3. zászlóaljam?" Szolnokon a Vár területén lévő művésztelepen büszke márványszobor hirdeti Damjanich emlékét. Ficánkoló paripán ül a daliás vezér, honvédéitől körülvéve. Mivel nemcsak Szolnokot, hanem Törökszentmiklóst, Tiszaföldvárt, Cibakházát. Vezsenyt, Tiszavárkonyt, Tószeget, Szajolt és Szandát is sok szál fűzi Damjanichhoz. vázoljuk röviden a szolnoki csata előkészítését és lefolyását. 1849. február végén, március elején a magyar csapatok Törökszentmiklóson. Tiszaföldváron, Cibakházán táboroztak. A Tisza jobb partján fekvő Szolnokon pedig az osztrák csapatok Karger tábornok vezényletével erősen készülődtek a védelemre. A Tisza hídjának Szanda felé eső végén erős földsáncot készítettek. A mai park helyét pedig ugyancsak erős sáncokkal túrták fel. Ezt a hatalmas földmunkát természetesen nem az osztrák katonaság végezte, hanem a sietős munka végrehajtásához „teménytelen nép zavartatott Szolnokba, a tiszáninneni környékből, jelesen Rékas, Új szász, Györgye, Szele, Cegléd, Nagykőrös, Abony és Tószegiek dolgoztak a sánc csináláson." A helyzet ismeretében láthatjuk, hogy a magyar csapatok előtt hatalmas feladat tornyosult. El kellett foglalni a természeténél fogva is jól védhető Szolnokot, a tiszai átkelés kulcsát, amelyet erős védelmi munkával még bevehetetlenebbé tettek. Támadási iránynak csak a Szanda felől jövő egyetlen vékony töltés kínálkozott, amelyet az osztrák védősereg 8 és 12 fontos ágyúsütegeivel oldalazó tűz alatt tudott tartam a mai papírgyár és a régi vasútállomás közötti állásaiból. Nehezítette a helyzetet a hideg, fagyos idő és a megáradt Tisza is. De ne felejtsük el azt sem, hogy a Damjanich és Vécsey tábornok vezénylete alatt álló lelkes honvédsereget a lakosság is támogatta teljes erejével! Mindig akadt egy halász, vagy parasztember, aki hírt vitt Törökszentmiklósra az osztrák csapatok 310
