Kaposvári Gyöngyi szerk.: Varia museologica. Dolgozatok a szolnoki múzeum gyűjtőterületéről. Kaposvári Gyula válogatott írásai és bibliográfiája – A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Múzeumok közleményei 55-56. (1996)

már egészen eltikkadva, még olyan iszonyú utat tétettek velünk, hogy majdnem egészen Nagykőrös alá kerülve, reggel értünk Szolnokra. Ott a Tiszától átellenben fekvő részen, mintegy 1500 lépésnyire a várostól, felállítottak, de mi már annyira ki voltunk merülve minden erőnkből, hogy ledűltünk a zúzmarás földre, s mind az egész zászlóalj, kivévén az őrnagyunkat, lefeküdt és elaludt. Talán fél órát aludtunk, mikor „Fel! Fel!" hangzott mindenfelé, s mi talpraszökve, bezzeg elbámultunk, mikor előttünk láttuk ragyogni a már felállított ellenség lovasságának sisakjait, s a hosszan elterülő gyalogság csillámló fegyvereit. De milyen gyönyörűn voltak felállítva, arról fogalmuk sem lehet! Mert mi a 9-ik zászlóalj, kissé dombosabb helyen álltunk és így egészen szemünk előtt feküdt mind az ellenség serege, mind a mienk. Ezen persze mi, kiknek mindig rendetlen. de vitéz rácokkal volt dolgunk, igen elbámultunk. Akkor egyszerre mindenfelől hangzik: „Indulj!" - s mi lassú léptekkel közeledtünk az ellen felállított sorai felé. Borzalom futott végig mindnyájunkon, de vágy is, hogy a mindenfelől dicsért erővel megmérkőzhessünk. Elhagyott minket minden fáradtság és szótlan, feszült várakozás látszott mindnyájunkon. Egyszerre eldördült az ellenség ágyúja, - mi mindnyájan lebuktunk. Szomszédom előemberét homlokon találja a golyó, s agyvelejét szomszédom borjújára, s köpenyére loccsantja; a másik golyó századunkból egynek a vállát, s így sorban vagy tíz golyó mind talál zászlóaljunkban, míg a többi, hat, vagy hét lövés a szuronyainkat horzsolta. Most zavarba jöttünk; különben is igen sokat hallottunk már beszélni, hogy az ellenségnek milyen kitűnő, jól kitanult tüzérei vannak, kiknek minden lövése biztos. Felkeltünk hát, és balra vonultunk, hol kissé lapályosabb lévén, némileg fedezve voltunk a golyóktól. Tömegünk előtt ült lován új őrnagyunk, Elek Ferenc, s amint legjavában suhogtak fejünk felett a golyók, ő énekelni kezdte azt a víg dalt, mellyel minket Miskolcon verbuváltak. De alig végezte az első strófát: „Gyere pajtás katonának!" mikor egyik közülünk elkiáltja magát: „Gyerünk hát! Mit állunk itt!?" - Nem kellett ennél több, a dalból mindjárt „Rajta! Rajta!" lett és az egész zászlóalj ordítva, amúgy rácosan, nekirohantunk az előttünk füstölgő ágyúknak! Példánkra a szomszéd lengyelek, ezekután az egész csatárvonal rohanni kezdett, - pár perc múlva mindenfelé rohamra doboltak. De mennyire megcsalódtunk! Nekünk telebeszélték a fejünket: milyen jó katonák a császáriak, hogy azok közül egyetlen egy sem hagyja el a helyét parancs nélkül. - hát íme, alig közelítettük meg őket 55 lépésnyire, - már megfordultak, s ugyancsak loholtak mintegy 600 lépésnyit, ahová vasúttól födötten újra felálltak. De a megriadt nyúl ritkán várja be a vadászt! Őkegyelmeik is, amint ágyúik komolyabban kezdtek dolgozni, s a tömegből kilenc svalizsérló bontakozott ki, újra elhagyták helyüket, s hátrálni kezdtek. Mi pedig most már utánuk, mindenütt a sarkukban, alig engedtük őket itt-ott megpihenni. Ezalatt Vécsey hadteste is megérkezvén, a túlsó oldalon huszárjait a hídon, a város utcáin keresztül vágtatva küldte a csatatérre, kik az ellenség lovasságát hát mögül attakírozták. Míg a mi lovasaink, egy divízió lengyel ulánus, két divízió Hannover- és két divízió Ferdinánd-huszár, elölről támadták őket. Ez gyönyörű látvány volt. A vágtató lovak sűrű porfelleget vertek, melyből, mint folytonos villámlást, csak a huszárok vagdalkozó kardját lehetett látni. Míg végre látták, hogy így az ellenség nagyobb számú lovasságával semmire sem mennek, a mieink körbefogták őket és szüntelen körülük száguldva, befelé vagdaltak és akit kardjuk éle elért, bizonyosan a halál martaléka lett. így hát a szélsők mindig befelé szorulva, hátráltak a közép felé; egy sem akart szélső lenni, míg végre iszonyú tömegük közepén olyan szorongás támadt, hogy a lovak felágaskodva, a lovasokat, s egymást agyonrúgták, taposták, harapták. Végre valahogy mégis kivágták magukat és rendetlen futással menekültek a 292