Kaposvári Gyöngyi szerk.: Varia museologica. Dolgozatok a szolnoki múzeum gyűjtőterületéről. Kaposvári Gyula válogatott írásai és bibliográfiája – A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Múzeumok közleményei 55-56. (1996)

Pedig Szolnok akkor éppen nem volt védtelen város. Érdekes előzményeket találunk az osztrák sereg készülődéseiről a város megerősítésével kapcsolatban a szolnoki rendház História Domusában: ,,1849-ik évi Február hó ... Gramont tábornok Szolnokba jővén minden gondját oda fordította, hogy ... a nagy részben felégetett Tisza hidat megépítse, s csak ugyan szerencsésen el is készült a híd hovahamarabb. Emellett a magyarokkali ütközetnek is elibe nézvén, a túlsó oldalon a híd végén mesterséges és erős földsáncot csináltatott. Emellett a Tisza parthoz közel a közönséges töltéstől a Szálház felé még egy-két puskalövésnyi távolságra egy, s más sáncot készíttetett, de még harmadikat is a várbeli főtisztelendő hitszónok laka mellett. A sáncokba a földet összehordani nem a katonaság, hanem a föld népének tétetett kötelességéül. Minthogy pedig e roppant és sietett munka végrehajtásához fölöttébb nagy erő szükségeltetnék, teménytelen nép zavartatott Szolnokba, a tiszáninneni környékből, jelesen Rékas, Új szász, Györgye, Szele, Cegléd, N.kőrös, Abony és Tószegiek dolgoztak a sánc csináláson. Ez a császári tábornok igen gyászos emléket hagyott maga után azáltal, hogy a Szanda felé vivő töltés mellett izmos fűz- és topolyafákat, melyek századokon át az árvíz habjai ellen dacolva, nagy tartalékául voltak a töltésnek, minden jóérzésű ember fájdalmára, de Szolnok városnak kiszámíthatatlan kárára, mindkét oldalról és nagy darabon kivágatta a nélkül pedig, hogy magának használjon."

15 A városi jegyzőkönyvek, levéltári források után most lássuk az egykori szemtanúk elbeszéléseit is, milyennek látták ők a szolnoki csatát. Hild Viktor „Jegyzetek a Jászságról" című kéziratos gyűjteményének 7. kötetében olvashatjuk az alábbi levelet:

16 „Ezt a levelet az 1849. március 5-i dicsőséges szolnoki csata után írta egy akkor 15 esztendős fiú. De ezen 15 esztendős gyermeken, Büttner Emilen akkor már rongyos volt az elsőrend honvédruha, csaták viharában lett rongyos és fürtös gyermekfején már ágyúfüsttől volt kormos a vörössapka. Büttner Emil, akit 14 esztendős korában arra a fenyegetésre vettek be honvédnek, hogy különben elemészti magát, 15 esztendős korában már hős volt. Csatákat verekedett végig. Állta a háború minden viszontagságát és kopott zubbonya gallérjára már - csillag is hullott. Mikor aztán csata végeztével pihent a honvédsereg, a hős gyermek - levelet írt az édesanyjának. Beszámolt arról, amivel a másik édesanyjának, a hazának áldozott. Meg lehetett elégedve gyermekével mind két anya. Szolnok, 1849. március 7. Szeretett édesanyám! Az aradi vár ostromából semmi sem lett, Vezéreink tervüket megmásíták. Utolsó levelem írása után harmadnapra indultunk - kivéve az aradi cernirungot - az egész sereg Battonyán, Tótkomlóson, Orosházán, Szentesen, Kunszentmártonon keresztül Tiszaföldvárra, ahol mintegy két hétig pihentünk, míg Damjanich seregének másik részével Cibakházán csatlakoztunk. Ezekkel vívtuk aztán a császáriak ellen első diadalmas csatánkat Szolnoknál. Egymásután három éjjel hordoztak minket, a 9-ik zászlóaljat egyhelyről a másikra. Most Tiszaföldvárról Cibakházára, meg vissza; más éjjel patrouillirozni T.-Szt.-Miklós felé, harmadik éjjel újra patrouillba, majd Nagykőrös alá, s onnan vissza Cibakházán keresztül Tiszaföldvárra. Végre negyedik éjjel. 15 Szolnoki História Domus: Tomus III. 51. a szolnoki múzeum adattárában. 16 Hild Viktor közölte a Független Lap 1914. márc. 8-i számában „Március 5." című cikkében. 291