Szabó István: Fejezetek az észt kultúra történetéből – A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Múzeumok közleményei 53. (1995)

téseket", amelyek még nem vonták maguk után a hatóságok szankcióit, HUPEL megemlíti a botütést vagy a speciálisan fonott, bőrkorbáccsal való fenyítést és a bilincsbe verést. 1801-ben G. MERKEL (1769—1850) népművelő-publicista, aki együttérzett az észt és lett parasztokkal, az újságban leleplezett egy neeruti (tartumaai) birtokost, nevezetesen von Kimmelt, állatias kegyetlenkedései miatt. Kimmel egy speciális hóhért, kínzóembert tartott, aki óránként ütötte az oszlophoz kikötött parasztot. 200—300 bot- vagy korbácsütés volt itt a rendszeresen alkalmazott fenyítési mérték. A földesúr mindig személyesen megjelent a fenyítésnél és ütötte a hóhért, ha úgy látta, hogy az utolsó ütések nem eléggé erősek. Kimmel birtokán még a terhes asszonyokat is verték, s ezek a bántalmazások nem egyszer halállal végződtek.

39 Az 1816—19-es balti törvények nagyon felemás intézkedések meghozatalát eredményezték. Igaz ugyan, hogy eltörölte a „rabszolgaságot", elismerte a parasztok személyes szabadságát, s állami jogokkal ruházta fel őket, de nem tévén különbséget az úri és paraszti birtok között, tulajdonképpen még az 1804. évi törvény által biztosított paraszti birtokokat is megszüntette. Lényegében jogalapot Kristjan RAUD: Falu. Szénrajz 39 Ua. 626. p. 36