Szabó István: Fejezetek az észt kultúra történetéből – A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Múzeumok közleményei 53. (1995)

1763-tól a balti földesurak a kormány rendelkezése értelmében minden esztendőben kötelesek voltak a következő tavaszig meghatározott mennyiségű gabonát tárolni, amelyet használni lehetett a rossz termés esetén. A 18. század végén tárgyalta a kormány azt a kérdést, hogy úgynevezett tartalék falusi üzleteket állítsanak fel, amelyeket 1800-ban minden balti faluban meg is szerveztek. Ezekről nem is titkolták: az a céljuk, hogy ellássák a csapatokat gabonával egy „váratlan fordulat" esetén. A falusi üzleteket, amelyeknek egy esztendőre való gabonát kellett tartalékolniuk, úgy szervezték meg, hogy minden paraszt köteles volt odavinni évente egy fél garnyec (=3,28 1) gabonát és egynyolcadnyi rozsot. A földbirtokosok ilyen módon akarták rossz termésnél kötelezettségeiket a saját vállukról a parasztjaikéra helyezni. Egy 1784-ben Rigában kiadott cikk: „Liv és Észtland parasztjai minden évben elszenvedett éhínségéről" címen jelent meg, s az állt benne, hogy a nevezett kormányzóságokban, amelyeket „észak gabonaraktára" néven emlegettek, minden esztendőben éhínség sújtja a falvakat.

36 Időről időre szerencsétlenség, sorscsapás jelleget öltött az éhínség és a lakosság tömeges halálozását eredményezte, mint az az 1789, 1800 és az 1808-as esztendőkben különösen szembeötlő volt. Több esztendőben a falvak lakosságának megritkulását még járványos betegségek is fokozták. A földesurak és a papok úgy tekintették a parasztot, mint jog nélküli munkavállalót, akit el lehet adni, zálogosítani, meg lehet fosztani földjétől, sőt még családjától is. Az embervásár a balti városok kereskedelmi irodáinak fontos tevékenysége volt. így 1800-ban a tallinni heti újságban, amely német nyelven jelent meg, ilyen hirdetéseket lehetett olvasni: „Két egészséges 14—17 év közötti lányt akarok venni. Részletesebb felvilágosítás beszerezhető Jürgens és K. urak irodájában", vagy „...azok, akik tapasztalt kertészt, tanult szakácsot és ügyes kocsist akarnak eladni, forduljanak Thomas von Véren úr irodájához."

37 A 18. század végén Észtország útjain gyakran lehetett látni embertömeget, amelyet mint a marhákat, Oroszország belső területeire hajtottak. Ezek az esztiandi és liviandi földesurak által újoncnak eladott jobbágyok voltak. Jellemző képet ad az emberkereskedelemről HUPEL: „A zselléreket és gyermekeiket néha eladják vagy elcserélik szarvasmarháért vagy más egyébért, például lóért, kutyáért, pipáért stb. Az emberek itt kevesebbre vannak értékelve, mint az amerikai gyarmatokon a négerek. Egy nőtlen férfit 30—50 rubelért lehet vásárolni. Ha tanult valamilyen mesterséget, vagy szakács, takács vagy valami ilyesmi foglalkozású, akkor 100 rubelért adják. Ugyanennyit fizetnek egy egész családért, egy lányért ritkán adnak többet 10, egy gyerekért pedig 4 rubelnél."

38 A földesuraknak joguk volt a legszigorúbb büntetésekkel sújtani a parasztjaikat. Felsorolva azokat a balti földesurak által alkalmazott „szokásos bünte36 Ua. 624. p. 37 Ua. 625. p. 38 Uo. 35