Szabó István: Fejezetek az észt kultúra történetéből – A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Múzeumok közleményei 53. (1995)

az volt, hogy természetbeni járadékért dolgozott vagy a földesúrnak, vagy a parasztgazdának a zsellércsalád. Noha a század elején a parasztgazdaság meglehetősen rétegzett volt és különféle csoportok alakultak ki a parasztságon belül, a földesúrral szemben egyformán jobbágyi jogfosztottság állapotában éltek. A földesúr eladhatta bármelyik parasztját, elvehette tőle a házát, marháját és vagyonát, átköltöztethette tetszőleges helyre. A robotkötelezettségek olyan súlyosak voltak, hogy tőlük nem tudták saját földjeiket megművelni részint időhiány, részint pedig az elégtelen munkaerő miatt. Sokszor nem tudták betakarítani a maguk kenyérgabonáját, illetve a nyári és őszi esőzések miatt a lekaszált szénát nem voltak képesek beszállítani, kint rohadt meg a szabadban. A hozam a paraszti földeken alacsony volt, s ezen kívül gyakran rossz volt a termés is. A 18. század második felében a termelés Oroszországban olyan alapvető kérdéssé vált, hogy a cári kormány kénytelen volt megelőző intézkedéseket foganatosítani többek között a Baltikumon is. A háborúk, amelyeket a kormány viselt a 18. század második felében, erős szárazföldi és tengeri katonaság kiállítását követelte meg (1796-ban a szárazföldi katonaság létszáma meghaladta a félmilliót), amelyek ellátását is biztosítani kellett. A kormányzat belátta, hogy minden kenyérhiány miatti elégedetlenség okot szolgáltathat a lakosság számára ahhoz, hogy nyíltan fellépjen a földesurak hatalmával szemben. Jüri ARRAK: Aratás. Linómetszet, 1974 34