Szabó István: Fejezetek az észt kultúra történetéből – A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Múzeumok közleményei 53. (1995)

filmek: „A szelek népe" (1970) — Magyarországon a ,,Vízimaradak népe" címmel forgalmazták — és a „Tejút fiai" (1977). A két utóbbi alkotás anyaggyűjtője, írója, rendezője a hazájában elsősorban tudományos kutatásai alapján ismert Lennart MERI, aki a legjelentősebb észt írók közé tartozik. A rokonnépeknél tett expedícióinak tapasztalatait összegző ,,Az északi Fény kapujában" című könyve szolgál filmjéhez is biztos alapul. A film nagy sikert aratott a Szovjetunióban, több nyugati ország megvásárolta és Dániától Kanadáig számos országban vetítették. Olyan azonos, vagy egymáshoz közelálló elemeket keresett a szerző a rokon népek kultúrájában, amelyek a mai napig megtalálhatók bennük. „...Útleírásaim voltaképpen esszék — nyilatkozta műveiről — kultúrhistória — mindenekelőtt a népi kultúra históriája — található bennük, ha úgy tetszik, dokumentálva, ami egyébként nagyon is fontos tevékenység, hiszen meggyőződésem szerint minden nép kultúrája egyaránt fontos az emberiség számára, mindegy, hogy kicsi vagy nagy az a nép! A kis népek kultúrájának értékeit éppúgy át kell adnunk az utódoknak, mint a nagy népek hagyatékát. Technikai korunkban úgy tartom, egyre nagyobb szükség lehet éppen ezeknek a kevéssé ismert kultúráknak a tapasztalataira." A film nem csupán a nagyközönség, hanem a szakemberek számára is tartogatott újdonságokat. „A Tejút fiai"-nak egyedülálló érdekessége például a nganaszán sámán ráolvasást bemutató képsor, finnugor keretbe foglaló kőidol, valamint a korábban ismeretlen finnországi sziklarajzok. Nem véletlenül nyerte el a 22. New York-i film- és tévéfesztiválon az ezüstérmet." Bár külföldiek előtt egészen a legutóbbi időkig Észtország területe zárt volt a turisták elől, az észtek a nagy idegenforgalomra berendezkedett nyugati országokhoz hasonlóan országuk minden említésre méltó turisztikai látványosságáról többnyelvű ismertetőket bocsájtottak ki. Feltehetően ezek szolgáltak alapul azoknak az Észtországot bemutató és népszerűsítő, mondhatni reklámfilmeknek, amelyek közül az A. SÖÖT rendezte „Az Észt SzSzK" (1971) és az „Isten hozta!" (1974, rendezte P. PUKS) a legsikerültebbek. S a dokumentumfilmek kategóriájában ekkor még nem emlékeztünk meg az elsősorban H. ROOSIPUU és P. PUKS által készített sportfilmekről, amelyek az össz-szovjet és nemzetközi fesztiválokon számos díjat érdemeltek ki, sem pedig az 1944 óta minden esztendőben 24 alkalommal jelentkező „Szövet-Észtország" című filmhíradókról (1978-ban az 1157.-kel indult az év), amelyek a második világháború utáni idők képi krónikái. A dokumentumfilmek alkotói nemcsak maguk gyűjtik, választják, fotózzák témáikat, illetve vágják, rendezik összeállításaikat, de ők is következetesen ragaszkodnak ahhoz is, hogy filmeiknél eredeti, észt komponistáktól származó kísérőzenét alkalmazzanak.

210 A „Tallinnfilm" legérettebb játékfilmjei az 1960-as évekre datálhatok. A stúdió 1954-től kezdte meg az önálló játékfilmek gyártását, addig a moszkvai és leningrádi filmesekkel kooprodukcióban született mindössze néhány mű. A már 209 ÉZSIÁS Anikó: A Tejút fiai. In: Rádió- és Televízióújság (XV. évi), 1980. III. 10—16-ig. 210 J. RUUS: Kino. In: Sovjetskaá Estonia i. m. 1979. 324. p. 171