Szabó István: Fejezetek az észt kultúra történetéből – A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Múzeumok közleményei 53. (1995)

operatőrök, rendezők munkába állását is (R. KASESALU, V. ANDERSON, M. DOVATORSZKIJ, A. SÖÖT, M. ROOSÍPUU, T. KUZMIN, V. MAAK, P. TOOMING, M. KASK, R. MARÁN, J. TAMBEK és P. PUKS), akik valósággal megújították az észt filmművészetet.

203 A dokumentumfilmek terén, melyek az észt filmgyártásban továbbra is az első helyet foglalták el, az új nemzedék jelentkezését ott lehetett lemérni, hogy a filmkészítők igyekeztek egy-egy dokumentumanyag forgatásának ürügyén is behatolni az emberek belső világába, nem csupán az eseményeket ismertetve, hanem a dolgok mögöttes tartalmát, mozgatóit is feltárni: a valóság és az ok-okozati összefüggését, a mellettük-velük élő emberek cselekedeteinek filozófiai, gondolati hátterét is bemutatni. Ezek a törekvések, alkotói szándékok először V. ANDERSON mun- kásságában mutatkoztak meg (,,Szervusztok, lányok!" — 1962; ,,Találkozások az utcán" — 1970). Említett filmjeiknek nyomán nagymértékben fejlődött a figu- rák, jellemek művészi megjelenítésének módszere, vászonra vitelének eszköztára. Olyannyira, hogy lényegében művészi értékeket is felmutató és képviselő észt dokumentumfilmezésről csak az 1960-as évektől kezdődően beszélhetünk. Márpedig alkotói szempontból a dokumentumfilmek képezik az észt filmművészet legérettebb és legértékesebb részét. 1963-ban újabb átszervezés történt a filmszakmában: az észt „Művészi és Dokumentum Filmstúdió"-t átkeresztelték ,,Tallinnfilm" stúdióvá. A névváltozás természetesen alapvetőbb átalakítást is jelentett. A dokumentumfilm vonatkozásában mindenekelőtt azt, hogy míg a háború utáni években dokumentumfilmeket gyártó, ezt nevében is deklaráló stódióként évente nagyjából 8 filmet készítet, az 1970-es években az évi átlag 15 volt. S ezek között olyanok voltak, mint az 1968-as „Napforduló", az 1971-es ,,E1 Dorado", vagy az ugyancsak 1968-as „Az 511 legjobb fotó a Marsról" című alkotások. Ezekkel kapcsolatosan nemcsak a korárs kritikák, de a későbbi értékelések is elismerően nyilatkoztak." Az egyes kategóriákat képviselő filmalkotások akár a kortárs irodalom, vagy képzőművészet ekkor keletkezett, mondhatni párhuzamosan, azonos indítékkal készült alkotásaira is ráillenének. Hiszen ki tagadhatná, hogy H. LARETEI: „Az utolsó nap" alkotását nem hasonló érzések, meggondolások inspirálták! Vagy A. KÜTT: „Astronauták", „Emberek sisakban" grafikai szériáinak nem ilyenek-e az indítékai? De R. KALJO, K. PŐLLU, J. ARRAK ekkor tájt készült hiperrealista portréi (R. KALJO: V. I. Lenin portéja; K. POLLU: P. E. RURMO költő; J. ARRAK: L. SOONPÄÄ) ugyanúgy ennek az életérzésnek a kifejezői, mint J. KROSS: A. PETERSON-ról („Mennykő"), M. SITTOW-ról („Négy mo- nológ Szent György ürügyén"), vagy J. JANSEN-ről („Egy óra a forgószékben") írott nagyszerű portré-dokumentumai.

205 S ekkor még a filmdokumentalisták 203 J. RUUS: Kino. i. m. 324. p. 204 J. RUUS: Kino, In: Tallinn, i. m. 190. p. 205 H. LARETEI: Az utolsó nap. Hidegtű, 1973, 52,5x50 cm A. KÜTT: Obszervatórium III. Vegyes technika, 1973 (O. Kusmin), 40x52,5 cm. R. KALJO: V. I. Lenin portréja. Fametszet, 1961.; K. PÖLLU: P. E. Rummo költő. Mezzotinta, 1973, 34,5x39 cm. J. ARRAK: L. SOONPÄÄ. 168