Szabó István: Fejezetek az észt kultúra történetéből – A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Múzeumok közleményei 53. (1995)

formában példaként szolgálhatnak az új készítmények előállításánál, s amelyek eredményeként egy „...északi sajátosságokon alapuló leány kézműipari intézet..." létesülhet.

181 Az első észt kézműipari iskola szervezője, N. J. PÄRNA sem más, mint C. R. JAKOBSON nővére, aki fivérétől átvett elvek alapján 1880-ban fiatal lányok számára szabást, varrást, kötést, kéziszövést, kosárfonást és horgolást oktat. Ez valójában a korábbi paraszti háziipari munkák felújítása, illetve kibővítése. Arról, hogy az alakuló iparművészet gyakorlatában hogyan használták fel a népművészet motívumait, az első adatokat a R. KUURRIK által 1895-ben szervezett „Művészeti Szövőiskolá"-ból ismerjük. Itt a növendékek mintaként összegyűjtött népi ruhákat, öveket, kétujjas gyapjúkesztyűket használtak, s ezek rajzát, színrendszerét ültették át kézimunkáikba, terveikbe. Határozott szándékkal alakult meg 1909-ben Kristjan RAUD neves észt festő és grafikus kezdeménye alapján egy országos gyűjtés eredményeként az Észt Nemzeti Múzeum, amely „...annyira fontos az észt képzőművészet számára, mint a népmese gyűjtemények az észt irodalom számára... az észt művészek a múzeumban lévő népművészeti gyűjtemény tanulmányozásával létrehozhatják és továbbfejleszthetik az észt nemzeti iparművészetet" — fogalmazza meg a Kodu című lap 1912-ben.

182 Vagyis mindezeknek a próbálkozásoknak s követőiknek egyetlen céljuk volt: az észt nemzeti iparművészet megteremtése. Az erőfeszítések ellenére sem tekinthetjük azonban a századforduló időszakát az észt iparművészet megszületési periódusának. Az a tevékenység ugyanis, amely az egyre szaporodó számú „kézműipari iskolákban" folyt, sem produktumaiban, sem szemléletében nem emelkedett a háziipari kézművestanfolyamok szintje fölé. A régi, kézműipari hagyományok népszerűsítése és felerősítése után kialakult „népi stílusú" alkotások például elsősorban hímzett párnavégeket, térítőket, szalvétákat jelentettek, amelyekre a hagyományos, a népművészetből közvetlenül átemelt geometrikus motívumok, harangdíszek, rózsák kerültek. Ezeket a díszítő elemeket, csakúgy mint a használati tárgyak külsejét utánzó formavariációikat ügyetlenül, bátortalanul — s többnyire csak esetenként — fejlesztették tovább. Ennek ellenére ez az első periódus rendkívül lényeges az észt iparművészet fejlődése szempontjából. Hiszen az alakuló iparművészetet ezek a félmegoldást jelentő, sokszor sutácska törekvések kapcsolták közvetlenül a népművészethez, s ezek vetették meg egészen napjainkig az észt iparművészet népi orientációjának alapját. A polgári észt állam 1920-tól 1940-ig tartó időszaka a nemzeti iparművészet második korszaka. Ekkor alakul ki ennek a művészeti ágazatnak a technikai bázisa. Tanintézetek hálózata épül ki, amelyekben képezik a tervező iparművészeket és az úgynevezett kivitelező mestereket. Ennek eredményeként önállósulhat az észt iparművészet. Hivatalossá válik, s a művészek számának 181 K. KIRME. 1969. 182 Uő: 1973. 151