Szabó István: Fejezetek az észt kultúra történetéből – A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Múzeumok közleményei 53. (1995)

ellentétekre épülő színeik a művek drámaiságát hangsúlyozták. Ugyancsak zsánerképeket festett, de kevésbé komor szemlélettel és egy speciális témában Eerik HAAMER az észt tengeri halászok krónikása. 1917 után Észtországban egymás után alakulnak az új művészeti szervezetek, megélénkül a kiállító tevékenység, új alkotói programok tűnnek fel. Az egyik legjelentősebb momentum ebben az időszakban a tartui „PALLAS" művészeti társaság megalakulása 1918-ban. Ehhez kapcsolódva nyitotta meg kapuit 1919ben a „PALLAS" felsőfokú művészeti tanintézet, ami észt területen először biztosított rendszeres művészeti képzést. Mivel az elkövetkezendő húsz esztendőben a művészek többsége ebből az intézetből került ki, működésének részleteire még visszatérünk. A polgári állam kultúrpolitikáját sok bírálat érte elsősorban a művészek részéről, mivel az állami támogatás mértékét és körét sem a „PALLAS" művészeti társaság, sem pedig az iskola szempontjából nem tartották kielégítőnek. Pedig az 1920. június 15-tel évszázadok után először függetlenné vált Észtország progresszív intelligenciájának kezdeményezésére a nehéz anyagi helyzetben lévő ország új, demokratikus vezetősége is tett bizonyos intézkedéseket a művészetek támogatása érdekében. 1925-ben törvényt fogadott el az „Észt Kulturális Alap" létesítéséről. A képzőművészet támogatásával külön szervezet foglalkozott. Ez intézte a kiállítások, ösztöndíjak, nyugdíjak ügyeit. A képzőművészek társasággá alakultak. Az észt művészek központi egyesülete 1923-ban megalakította az Észt Művészek Csoportját, amelynek a programjában a kubizmus és konstruktivizmus felé való törekvés szerepelt célként. Ugyancsak az állami mecenatúra eredménye a Tallinn központjában 1934-ben megépített Művészek Háza, amely a nagy gyűjteményes kiállításoknak adott helyet, illetve művészek számára biztosított műtermes lakásokat. A vezető szerepet azonban továbbra is a tartui „PALLAS" intézet játszotta, illetve Tallinnban az Állami Művészeti Iparintézet, amely 1938-ban kettészakadt az Állami Felsőfokú Művészeti Intézet-re, és az Állami Képző-, és Iparművészeti Intézetre. Mellettük tovább működött az 1903-ban megnyitott A. LAIKMAA-féle műteremiskola is, s az ugyancsak állami támogatás eredményeként 1919-ben Tallinnban alakult Észt Művészeti Múzeum is. Részletesebb elemzést igényel az észt művészettörténet 20. századi történetének egyik legfontosabb fejezete a „PALLAS" húszesztendős működése. Szabadiskolaként jött létre 1919. októberében, ahol a festőtanulókat K. MAGI és A. VABBE, a szobrászokat pedig Anton STARKOPF korrigálták. VABBE-ről azt jegyzik fel, hogy alkotásaival finom színharmónia, diszkréció és intellektualitás vonult be az addig jobbára harsogóan expresszív vagy szecessziós festészetükbe. A „PALLAS" műtermeit már a mesterségben valamelyest jártas, tehát előképzettséggel rendelkező fiataloknak szánták. A szervezés alapjául különféle nyugateurópai szabadiskolák szolgáltak, ahol a tanárok jórésze maga is tanult. A növendékek önállóan dolgoztak, s a tanárok időnként megnézték munkáikat, s megtették megjegyzéseiket. Hasonlóan indult néhány mecénás, s néhány Európában látott jó ötletet hazájában is kamatoztatni akaró észt művész-hazafi kezdeményezésére ez a nagyjelentőségű iskola, mint a barbizoni, worpswedei centrumokat 139