Bagi Gábor: A Jászkun Kerület társadalma a redempciótól a polgári forradalomig, 1745–1848 – A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Múzeumok közleményei 52. (1995)
A török Magyarországról történt kiszorítását a nemzetközi jog szintjén kodifikáló karlócai békekötés maga után vonta a jászkunok, valamint a császári ház közötti viszony teljes átértékelődését is. Az előző másfél évszázadban Habsburg királyaink rendre megerősítették a jászkun kiváltságokat, mivel a törökkel szemben befolyásukat nem voltak képesek kizárólagossá, s tartóssá tenni. A Habsburg Birodalom katonai sikerei (az oszmán hatalom visszaszorulása), a központosítás eredményei azonban új lehetőségeket teremtettek, az államadósság megnövekedése pedig gyors intézkedéseket követelt. Ilyen körülmények között merült fel 1690-től a kezdetben jórészt néptelen Jászkunság eladásának terve, melytől az Udvari Kamara nem csupán készpénz remélt, hanem hosszabb távon a terület népességének, gazdasági erejének, állami adóképességének, földesúri jövedelmezőségének növelését is. Ez az elképzelés inspirálta az 1699. évi Pentz-féle összeírás elrendelését, melyben a jászkunokkal már eleve mint urasági jobágyokkal számoltak. Végül több előzetes megállapodás után 1702. március 22-én 500000 (rajnai) forintért az uralkodó eladta a királyi koronajavakhoz tartozó, időközben újra önállóvá vált Jászkunságot a Német Lovagrendnek, s azt egyben a teljes földesúri tulajdonjoggal is felruházta. A Jászság, Nagykunság és a Kiskunság lényegében az eladatással kapcsolódott teljesen össze, s a kialakuló egységes hivatalnokszervezet nyomán szilárdult meg végérvényesen a Jászkun Kerület. 39 Az eladatásba bele nem törődő jászkunok 1703-ban a privilégiumaikat eltörlő császári ház elleni harc mellett döntöttek Rákóczi oldalán. A fejedelem, előzetes ígéreteinek megfelelően 1703 őszén elismerte a jászkun kiváltságokat, s a tokaji pátensben törvényen kívül helyezte a Német Lovagrendet. A lakosság helyzetét különösen megnehezítette, hogy 1703-tól a határőr rácok a Jászkunságot rendszeresen végigpusztították. E támadások főként a Kiskunságot és a Nagykunságot érintették, s a lassan újratelepedő mezővárosokat és falvakat jórészt újra elnéptelenítették. 1707-ben Rákóczi a nagykunok Rakamazra történő áttelepítését is elrendelte. A kuruc vereségeket követően a császári haderő 1710 őszén szállta meg a Jászkunságot, amit Szolnok várának kapitulációja tett végérvényessé és teljessé. A Rákóczi szabadságharc bukása után a Jászkun Kerület újra a Német Lovagrend földesúri hatósága alá került, ám e lépés mégsem eredményezte a jászkunok tényleges jobbágyi alávetését. A helyi ellenállás nem tette lehetővé sem jobbágytelkek, sem robotszolgáltatásra épülő majorgazdaságok kialakítását, s ezért a Lovagrend jobbnak látta földesúri jövedelmét különböző bérleti viszonyok kiépítésével biztosítani. A jászkunok a gyakorlatban olyan árendafizető jobbágyokká váltak, akik a közösségi birtoklásjog, illetve a földközösség hagyományos módja szerint éltek. A lakosok nem egyenként, hanem mint közösség álltak szemben a földesúrral, minthogy megmaradt a hagyományos igazgatási39 Szabó L., 1981. 125. 40 Kiss J., 1971.; Uö. 1979. 65—79. 19 *
