Bagi Gábor: A Jászkun Kerület és a reformországgyűlések – Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Múzeumok közleményei 47. (1991)

pedig jászkun alkapitányról történik említés

/ kik a jászok és kunok közös királyi tisztségviselői voltak. A török uralom a Jászkunságban is a lakosság tömeges elvándorlásával, a termelőerők rohamos pusztulásával járt együtt. Erre utal a XVI. század közepétől a portaszámok fokozatos csökkenése is. Főként a Kiskunság szenvedett sokat, mivel már a kezdetektől a török hadak fő felvonulási útja mellett feküdt. Gyárfás István a Kiskunság és Nagykunság elnevezéseket is az eltérő méretű pusztulás nyomán kialakult új állapottal magyarázta. A későbbiekben előbb a tizenötéves háború, majd a török elleni nagy felszabadító háború hadműveletei idéztek elő katasztrofális népességcsőkkenést. A korabeli tudósítók szerint a Jászkunság mindkét háború végén szinte teljesen elnéptelenedett. Ez a tény rendkívül problematikussá és bizonytalanná teszi a XVI. század eleji jászok és kunok, valamint a XVII. század végén a Jászkunságban élő, illetve az oda fokozatosan be-, esetleg visszatelepülő lakosság vérségi kapcsolatának kérdését. Bizonyos, hogy az utóbbiak egy része a török előtti népesség leszármazottja volt, kik egykori kultúrájuk bizonyos töredékelemeit megőrizték, sőt utódaik révén tovább is örökítették/ A felszabadító háború az egyes területeket eltérő mértékben sújtotta. A legsúlyosabb károkat feltehetően a Nagykunság szenvedte, melyet 1697-ben a tatárok szinte teljesen elpusztítottak. A Kiskunságot főként az első háborús évek eseményei érintették. A viszonylag védett helyen fekvő Jászság pusztulásának mértéke volt a legkisebb, településhálózatát nem is érte tartós károsodás. Jórészt ez magyarázza, hogy a XVIII. század első évtizedeiben a jászok miért játszhattak oly jelentős szerepet a másik két terület újranépesítéséberv ' A török Magyarországról tőrtént kiszorítását a nemzetközi jog szintjén kodifikáló karlócai békekötés maga után vonta a jászkunok, valamint a császári ház közötti korábbi viszony átértékelődését is. Az előző másfél évszázadban a Habsburg királyok rendszerint megerősítették a jászkun kiváltságokat, mivel a törökkel szemben befolyásukat nem voltak képesek kizárólagossá és tartóssá tenni. A Habsburg Birodalom katonai sikerei, a központosítás eredményei azonban új lehetőségeket teremtettek, az államadósság megnövekedése pedig gyors intézkedéseket követelt. Ilyen körülmények között merült fel 1690-től a kezdetben néptelen Jászkunság eladásának terve, mellyel az udvari Kamara nem csupán készpénzt remélt, hanem hosszabb távon a terület állami adóképességének, földesúri jövedelmezőségének növelését is. Ez az elképzelés inspirálta az 1699. évi 11