Szabó László: Néprajzi tanulmányok – Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Múzeumok közleményei 46. (1989)

Györffy István és a magyar néprajztudomány nagykorúsodása

kül, hogy a kultúrájuk alapszerkezete megváltoznék. Átadhatnak és átvehetnek kulturális elemeket egymástól, de ennél lényegesebb hatást nem tudnak kifejteni éppen mert belső szerkezetük eltérő, más az értékrendjük. Nem véletlen, hogy a vegyes nemzetiségű alföldi falvakban még két és fél évszázad múlva is önálló kultúrák mutathatók ki, vagy a református településekre ugyanekkor betelepített katolikus jövevények a legutóbbi időkig elváltak a tömböt alkotó, más értékrenddel bíró törzslakosságtól. A közeledést nem az egymásra ható kultúrák, hanem pl. táji, jogi tényezők váltják ki. A paraszti kultúra nem expanzív, lényegileg nem hat, de természete az átadás, átvétel, a javak cseréje úgy, hogy mindenki, minden közősség a maga képére formálva él az újdonsággal. Ezért van az, hogy néhány évtized múlva egy hasonított új elem ősinek is tűnhet, mert természetes révészé válik a közösség kultúrájának, s egyre több szál kapcsolja a közősségi kultúra egészéhez. S ezért van az is, hogy bizonyos felsőbb, kívülről jött intézkedések vagy idegenből beköltözött vagy visszatért emberek szokásai a leggyakrabban nem válnak közösségivé, egy-két család gyakorlatán nem terjednek túl, idegen jellegük szervületlenségük miatt jól kitapintható. Györffy István maga ezt így még nem fogalmazta meg. De saját szülőföldjének megélt és vérévé vált paraszti kultúrája rádöbbentette arra, hogy a néprajz feladata lényegében ennek a teljességnek a megismerése, s ahogyan a saját szülőföldjét megismerte, megélte, utólag tudományosan vizsgálta, ismereteinek határát a múlt felé is kitolta, ugyanúgy keü más — matyó, Fekete-Körös-völgyi magyarság, Hajdúság, palócok, csángók kultúráját is szemlélni, belülről megérteni, s ezért kell az életformában elhelyezni az egyes kulturális javakat, feltárni egész kultúrához kapcsolódó bonyolult összefüggéseit. Barabás Jenő szerint mind történeti, mind recens anyagát Györffy István „életmódban" gondolkodva ábrázolta és jelenítette meg, s ezzel közelített a teljességhez. Kortársait lenyűgözte — köztük Móricz Zsigmondot is —, ahogyan a jegyzőkönyvi adatok, viszszaemlékezések és tárgyak alapján megrajzolta a szilaj pásztorok képét, életmódját, az egyes elemeket életté, életmóddá, a tárgyakat, adatokat kultúrává, a pásztorokat közösséggé formálta. Ez volt az igénye — éppen mert megértette a népi kultúra lényegét — a magyarság egész népi kultúrájával kapcsolatban is. Az is bizonyos, hogy ő mindezt nem. végezhette el egyedül, nemcsak hogy a magyarságra vonatkozóan nem, de még a szülőföldre, a szülőföld egészére sem. Az azonban, ahogy bármely kis témát 12