Szabó László: Néprajzi tanulmányok – Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Múzeumok közleményei 46. (1989)

A Tiszazug történeti és néprajzi kérdéseiről (Szabó István–Szabó László)

sovány kenyeret is - a legszegényebbeknek. Elmaradt mind a nagybirtok, mind a kisgazdaságok szántóföldi művelésének korszerűsítése, s az értékek, a tapasztalatok és a mezőgazdasági tudás a szőlőben és gyümölcsben halmozódott fel, ez lett a táj huszadik századi legfőbb kiviteli cikke (bor, gyümölcs). A tenyérnyi szőlőbirtokok — jóllehet ideig-óráig átsegítették tulajdonosaikat és azok családtagjait a teljes elszegényesedéssel fenyegető helyzeteken, s szerény megélhetésük biztosított volt, arra azonban már semmiképpen nem voltak elegendőek, hogy itt, a Tiszazugban ezek a birtokok összességükben is valamiféle vagyon, tőke felhalmozódását eredményezhették volna. Az évi 100-120 négyszögölekkel bővülő új szőlők egy hold viszonylatában is csak tíz év múltán jelentettek összefüggő és hasznot is hozó birtoktestet. A tiszazugi arzénes per eseményeit — mint ahogy arra a kor jószemű falukutatói rámutattak — ezért mozgathatták a viszonylag kis területő földbirtokok. Az országos botrányt kiváltó felfedezés ugyanis jóformán 10-15-20 holdas családokat érintett, akiknek egy esetleges osztozkodás során társadalmi rangjuk jelentősen hanyatlott volna. A hatalmas munka, az egy irányba koncentrált anyagiak a XX. század közepe táján hozhatták volna meg a tiszazugi lakosok számára a hasznot. Nem véletlen, hogy a földosztás után további telepítések következnek be. Annál sajnálatosabb - s mi ebben látjuk a Tiszazug problémáinak egyik okát napjainkban —, hogy a táj népe munkájának eredményét nem takaríthatta be. A beadási rendszer, majd az 1958—61 közötti évek szövetkezetesítése az egész betelepített területre halálos ítéletet mondott ki. A meghagyott háztájik csak 800 négyszögölet érhettek el családonkint a szőlőben, s kizártak minden egyéb egyéni földhasználatot. A termelőszövetkezetek birtokába átkerült szőlők művelését a tsz-ek nem tudták megszervezni, hiszen annak két, sőt három szintes jellege eleve egy család kisüzemi munkájára épült. Rendkívül munkaigényes növénykultúra lévén, „ette a munkaegységet", s a termelőszövetkezet kevéssé jövedelmező, de a legtöbb munkát igénylő ágazatává vált. A szövetkezetek fel sem voltak készülve a bor tárolására, kezelésére, forgalmazására. Másfelől a lakosság mozgékonyabb, fiatalabb része az ötvenes, hatvanas években megkezdi elvándorlását (a beadások, a kulákozás, majd a szövetkezetesítés hatására), s a jobbik eset az, ha a fejlődő Martfű, vagy az iparosodó Kunszentmárton ingázóivá válik. A szőlő lényegében a hetvenes évekre erős pusztulásnak indul, elöregedik; új telepítések nincsenek, s elöregedik az a faluban maradt réteg is, amely telepítette a szőlőket, értett hozzá és 103