Betkowski Jenő: Tiszai hajósélet. Fahajók a Tiszán II. rész. – A Damjanich János Múzeum közleményei 3-4. (1961)

vele a zátonyon, s a zátonyos helyek alatt 100—200 méterrel lejjebb, mélyebb vizű part mellett kikötöttek. A dereglyéből itt kihányták vagy kirakták a terhet a partra, s visszafordultak újabb rakományért. Ezt a műveletet addig ismételték, míg a terhe egy részétől megszabadult, tehát most már nem olyan mélyen merülő hajót a víz fölemelte, s átvitte a zátonyon. Ekkor a hajó a parthoz állott a kirakott teher mellé, s megindult a visszapakolás. Ez a tortúra, ha egy úton vagy pláne egyetlen napon többször is megesett, nagy munkatöbbletet jelentett az embereknek, s némi költségtöbbletet a hajó gazdájának, mert a siftelest honorálni szokták. Búzás hajón az volt a szokás, hogy az emberek, bár hetibéresek voltak, a siftelésért külön díjat kaptak, de csak annyicskat, hogy se a gazda nem szakadt meg belé, se az emberek nem híztak meg tőle. Minden partra szállított s a hajóra visszarakott zsák-búzáért kaptak a századforduló elején 1, azaz egy fillért. Két zsákot kellett ide-oda megsétáltatni, hogy egy skatulya gyufát vehessenek rajta. Ha zsákokban szállították a búzát, a siftelés valamivel könnyebb volt, de ha öntve hozták, először még zsákolni kellett, vagyis zsákokba szedni, mert a búzát mégse lehetett csak úgy belelapátolni a dereglyébe, onnan meg a partra, aztán megint viszsza, mint a homokot vagy kavicsot. Ezért, ha öntve utazott a búza, a gondos gazda vagy kormányos, az esetleges siftelésre számítva, már előre gondoskodott zsákokról. Mindig volt belőlük elegendő minden búzás hajón. Ha részes homokot vagy kavicsot sifteltek, melynek egyharmada az embereké volt, akkor is rekompenzálta a gazda valamivel az emberei fáradozását. Rendesen az akkori heti bért vette alapul, és a sifteléssel eltöltött időt e szerint fizette. Az is az ereszkedés örömeihez tartozott többek között, hogy egyik másik öreg hajó már nagyon vizelt teher alatt, s nem győzték belőle'kihányni vagy kiszivattyúzni a vizet, pedig, mikor szorult a kapca, tudjuk, annyi embert állítottak a szivattyú mellé, hogy megszakítás nélkül zöröghetett éjjel-nappal. Üres hajón nem nagy dolog a hibát, a folyást megtalálni, de mikor a hajó dugig volt pakolva, mihez lehetett ott kezdeni! Az ilyen konok bevizelés mindig annak volt a jele, hogy valahol az átrohadt varráson, vagy valami repedésen, roppanáson keresztül nemcsak szivárog, hanem folyik a víz befelé. Ilyenkor gyors segítségre volt szükség, mert különben elült a hajó. Látni vagy megnézni természetesen semmit sem lehetett, mivel a belül színig megrakott hajó kívül nyakig úszott a vízben. Itt tehát a szem nem sokat segített, de annál többet, illetve egyedül csakis a fül. Nekiláttak hát belülről, a habdeszkák, az oldal mentén végigfülelni az egész hajót, mint ahogy az orvos hallgatózik a beteg mellkasán. Azt hallgatták, hol bütyköl befelé a víz. Megterhelt hajónál ugyanis, főleg nagyobb repedésen át olyan erővel lövellt be a víz, hogy hallani lehetett a csobbanását, bugyborékolását, a butykolását, amikor neki ütődött a hambárdeszkának, s visszahullott a fenéken meggyült vízbe. Miután a beteg helyet megtalálták, ekkor következett a csakugyan kutyának vagy vakondoknak való munka: leásni a búzában vagy homokban, 62