Betkowski Jenő: Tiszai hajósélet. Fahajók a Tiszán II. rész. – A Damjanich János Múzeum közleményei 3-4. (1961)
illetve elhányni vagy elrakni a terhet onnan annyira, hogy egy-két hambárdeszkát ki lehessen venni. Amint tudjuk, a hajót belülről hambárdeszkák bélelték ki, melyek a fenék- és oldal-burkonyokon (bordákon) feküdtek, s így legalább 15—20 cm. távolságban tartották a rakományt a hajó falától. A beszivárgó víz tehát nem juthatott mindjárt a rakományhoz, s azért is szivattyúzták, hogy ne is jusson. A hajó falához csakis egy-két hambárdeszka eltávolítása után tudtak hozzáférni. De közben még arra is vigyázni kellett, hogy a rakomány a kiemelt hambárdeszkák helyén a fenékre ne ömöljön, ami újabb bajokat fiadzott volna. Nem volt ez olyan egyszerű dolog, ha meggondoljuk, hogy búza, homok könnyen omlik, éppen csak rájuk kell nézni. Ha tehát szerencsésen megtalálták a hibát, gondosan kiemelték a hambárdeszkát, a többi már könnyebben ment. Olajos kóccal -beverték, kalafáníolták a megtalált lyukat vagy repedést. Ha így nem tudtak úrrá lenni rajta, mert nagyobb volt a hiba, kátrányos mohhal borított deszkadarabot szegeztek rá, sőt, ha kellett, mohával telt zsákot szorítottak, sprájcoltak rá, hogy legalább addig tartson ameddig hazaérnek. Az öreg „Veres kapitány" mesélte, hogy egy ilyen eset alkalmával olyan gyors beavatkozásra volt szükség, hogy lekapta a kabátját, rászorította a folyásra, s mindaddig rajta tartotta, míg a reperáláshoz szükséges dolgokat elő nem kerítették. A puszta hajónak aztán volt még egy privát ellensége, mely a tetejes hajókon nem tudott kifogni: az eső. De csak bizonyos esetekben, attól függően, hogy milyen terhet szállítottak. Különben eső nélkül is volt mindig szivattyúzni való, s ha ráadásai egy jó felhőszakadás kapta el, „szoros volt a helyzet". Ha pl. követ vittek, az eső csak annyi bajt okozott, hogy többet kellett szivattyúzni meg szapolyozni. Ellenben, ha homok volt a hajón, ez már több bajt jelentett, mert a homok teleszívta magát vízzel, s az amúgy is teljesen megterhelt hajót veszélyeztette. A füredi homok, de főleg a keszi kavics kevesebb gonddal járt, mert a víz jórészét átengedte, s ki tudták szivattyúzni, de a silányabb minőségű néha annyit szívott magába, hogy ki kellett belőle hányni. Még nagyobb volt a baj és kár, mikor pl. téglát szállítottak, mert a tégla addig egy szem vizet sem ereszt át, míg torkig nem itta magát. így járta meg egyszer, még az első nagy háború előtt, Gyenge Pista bácsi a puszta hajójával. Martfűről szállítottak téglát Tiszasülyre gátborításhoz. Útközben olyan felhőszakadás támadt rájuk, hogy kénytelenek voltak több, mint ezer* vízzel jóllakott téglát kidobálni, különben elültek volna. Csak úgy a vízbe kellett őket hajigálni, mert a hirtelen jött zivatarban arra se volt idejük, hogy kikössenek, nemhogy még kitalicskázzák a partra a téglát. A kidobált téglák árát persze a hajósgazdának kellett megfizetnie. Volt mindezeken kívül, ha nenr is baj, de egy kis herce-hurca a komposokkal is. Ezek tudvalevőleg azért voltak a kompnál, hogy ne szeressék leereszteni a kompkötelet, amikor kéne. Ezt nem is megrovásképpen mondom, mert még az első háború végéig ugyancsak kijárt nekik a munkából. Egyik hajó a másikat érte, a tutajok meg egészen a második világháborúig kora tavasztól kifagyásig egymás nyomát kergették. Csak 63
