Betkowski Jenő: Tiszai hajósélet. Fahajók a Tiszán II. rész. – A Damjanich János Múzeum közleményei 3-4. (1961)

Nem is maga az elülés volt a legnagyobb baj, hiszen, mint mondottam, biztosítás útján a kár megtérült, hanem az, ami utána következett, Az elült hajó, még ha rövidesen sikerült is kiemelni kedvező vízállás esetében, meg ha véletlenül az elülés melletti part is kedvező volt a kitekerésre, vagyis nem szirtes, hetekig", olykor hónapokig nem kerülhetett ismét vízre, s nem kereshetett. Ezt a veszteséget pedig a biztosító társaság nem fizette meg. Igen nagy csapás volt ez azoknál, akiknek csak egy hajójuk volt, mint az első háború vége óta valamennyi gazdának itt Szolnokon. A végén majd mi is belátjuk, hogy ez „a világ legjámborabb folyója" csakugyan nem volt olyan túlságosan jámbor, mert akadt a Tiszán a felsoroltakon kívül még egyéb veszedelem is. Ha akkora szél fújt, hogy nem bírtak vele, megállottak, akárcsak a felfelé való vontatásnál. Ugyanis teherrel váló ereszkedéskor nemcsak a széínyomás kényszerítette megállásra a hajót, hanem egy másik, vele járó ok is: a nagy hab járás, vagyis hullámzás. Míg a tetejes hajót inkább a szél akadályozta a haladásban, a habjárást pedig könnyen vehette, hiszen egészen fedett volt, addig a puszta hajónál éppen megfordítva történt. A megpakolt puszta hajóból nem sok látszott,ki a vízből, pláne ha a> gojba is középen, a vízhányóba volt sülylyesztve, tehát nem lehetett olyan könnyű zsákmánya a szélnek, de annál inkább a hab járásnak. Mint már többször említettem, a megpakolt hajónak a járójára is felloccsant a víz, úgyhogy puszta hajón csak a kb-. 50—60 cm. magas habdeszka védte a hambárokat a víz becsapódása ellen. Éppen ezért nevezték azt a hambárokat körülvevő deszkakerítést habdeszkának. Azonban, ha nagy volt a hab járás, mint a napokig dühöngő őszi szelek idején, a hab átcsapott a habdeszkán is. Ilyenkor hát kikötöttek, s ha olyan irányú volt a hab járás, hogy a hullámok oldalba kapták a mélyen merülő hajót, akkor a habdeszkák fölé még odafektették élükre állítva a járódeszkákat is, hogy felfogják a habot. Ha volt lovasdereglyéjük, néha még azt is a hajó mellé kötötték habfogónak, s mikor nagyon megtelt vízzel, szapollyal kihányták belőle. . Viharos, habjárásos éjszakán tehát nem hagyhatták magára a hajót. Időről-időre a mecsár (napos, ügyeletes) kinézett, hogy lássa, nincs-e valami baj. A mecsár ti.-különben sem alhatott még csendes időben sem, mert szivattyúznia kellett. Bizony, ha nem vigyáztak, meglett a baj, mint ahogy a Balázs Andris bácsiék hajójával történt ezelőtt vagy 70 esztendővel. Andris bácsi — nyugodjék békével — akkor még legény volt. Az apja meg már koros, öreg, fáradt ember, s a fiára bízta a hajót, hogy menjen el véle Tokajba kőért. Fel is vezette szerencsésen a hajót a süldő kormányos, meg is pakoltak rendesen, útnak is indultak, s baj nélkül leereszkedtek Tiszaszöllősig. Ott azonban elkapta őket a „nagy üdő", s arra kényszerítette, hogy kikössenek. Ez eddig rendben is lett volna, csak az volt a baj, hogy a kormányos is, már mint az ifjú Andris, meg a többi komája is a hajón csupa vidám, mulatós gondtalan, s főként gondatlan fiatalember volt. Inkább járt az eszük kártyán, boron, menyecskén, mint azon, hogy jó lenne éjjel körülnézegetni egyszer-kétszer a hajón. Pedig